A minisztériumtól az önkormányzatokig ugyanazon párt ellen lehet most tüntetni mindenhol. Hatalmas lehetőség és kísértés ez egy ramaty állapotban lévő, szerény méretű, megosztott ellenzék számára. Nem is hagyják kihasználatlanul. Az MSZP szóvivője nyílt levélben tiltakozott Hoffmann Rózsánál az iskolabezárások ellen, s emlékeztette őt arra, hogy az elmúlt években „Önök számtalanszor felmondták azt a Fidesz-leckét, amely szerint, ha a haza nem lesz ellenzékben, véget ér az iskolabezárások, leépítések kora Magyarországon”.

Oktatási (miként egészségügyi) intézményeket bezárni, leépíteni, öszszevonni, működési költségeiket átirányítani, épületeiket felszabadítani, értékesíteni – lehet jó és rossz, ésszerű és ésszerűtlen, állhatnak mögötte nemes és sötét szándékok. Lehet minden esetről külön s a stratégiákról általában értelmes vitákat folytatni. Csak az nem lehet értelmes, legalábbis a közjó szempontjából, ha minden ilyen lépést automatikusan, mechanikusan és általában elítélnek, még az őket megnevező fogalmakat is démonizálják, s mindig, mindenhol a status quo fenntartása (a fenntartásáért tüntetők) mellé állnak; ha a politika porondján vitézkedő felek ciklusról ciklusra gúzsba kötik egymást, mértéktelenül felemelik egymás (s aztán persze saját maguk) számára a status quo megváltoztatásának politikai árát.

Így biztosan nem lehet racionálisanműködtetni azokat az intézményrendszereket, amelyekre a tőlünk beszedett pénzek jelentős részét elköltik. Lehet azt mondani, mert önmagában igaz is, hogy nem kell sajnálni a pénzt az oktatástól, mert az a legjobb befektetés, de az irracionálisan elköltött pénz sohasem jó befektetés, és azt mindig sajnálni kell. Annál jobban kell sajnálni, minél kevesebb van belőle.

A racionalitás természetesen nem egyetlen szempont, nem a költséghatékonyság egyeduralmát jelenti, a hosszabb távú társadalmi, szociális, minőségi szempontok félrerúgása nagyon is irracionális magatartás. Csakhogy annál több szempontot lehet annál hatékonyabban érvényesíteni, minél rugalmasabb, alkalmazkodóképesebb a rendszer. Minél könnyebb azt változtatni, alakítani, a folyamatosan változó körülményekhez igazítani. Minél kevesebben minél kevésbé védik a status quót. Minél többen minél nyitottabbak az átrendezésre.

Az érzelmi kötődések, az egzisztenciális érdekek, a „már létező” tehetetlenségi ereje, az intézmények önvédő reflexe, a helyi közösségek nyomása amúgy ismegnehezítminden lépést, a legésszerűbbeket, a legszükségesebbeket is. A politikai bölcsesség annak felismeréséhez kell, hogy aki ezeket tovább nehezíti – magának nehezíti tovább. Már ha számol vele, hogy fog még egyszer (ön)kormányozni.