Az egyik környékbeli közértben (hogy Auchan, Tesco vagy Cora, meg nem mondom már) tettem épp próbára a vásárlóerőmet, petrezselyemmagot próbáltam szerezni, és találtam is, volt bio- meg fitness-, az előbbit vettem végül (130 forint), mert a fitnesztől egy kicsit féltem, hogy locsolgatom, locsolgatom, aztán kinő nekem a kertben valami kardiogép vagy egy izomatlétás, műanyag karkötős spinning-instruktor, aztán a pénztárak felé bandukolva hosszan tűnődtem azon, hogy vajon mi késztet arra egy kifejlett, egészséges magyar embert, hogy fitneszre kereszteljen egy nyomorult vetőmagot, és nem-e kellene-e ráereszteni az ilyenre egy felhergelt Schmitt Pált.

Bőven volt időm kiérlelni a gondolatokat, vagy kétszáz métert kellett sétálgatni, amíg megfelelő pénztárt találtam, mert a fitneszmagoshoz hasonló szellemi képességekkel rendelkező szupermarket-marketingesek azt az aljas tréfát találták ki, hogy a hetven pénztár mindegyikét egy-egy speciális társadalmi csoportnak tartják fönn, van környezettudatos pénztár, törzsvásárlói, kiskosaras, nagycsaládos, félszeműpénztár, tetováltpénztár, balkezespénztár, LMP-s pénztár, mindenféle, negyedórán át túrázik az ember, amire megtalálja a vörös szakállas, hosszú hajú negyvenesek pénztárát, amit az orra előtt zárnak le.

Ennél a pénztárnál meg egy őrült egyensúlyoz százhúsz kilónyi szlovák kristálycukorral.

(Nem mennék a cukormizéria mélyire, de arról van apró tapasztalatom, hogy ez a cukrozás hogyan csapódott le minipánikként a lakosság bizonyos rétegeiben. Néhány hete hívott a vidéki rokonság, hogy náluk már háromszázhúsz felett a cukor kilója, ajjaj, vegyek, ha tudok olcsóbban mifelénk. Gondolkodási időt kértem, számoltam, aztán mondtam az eredményt: ezernégyszázötvennégy kiló cukrot kéne venni ahhoz, hogy a szállítási költséggel nullára kijöjjünk, és akkor csak üzemanyagot számoltunk, amortizációt, napi díjat, egyebet nem, úgyhogy vegyék meg nyugodtan tizenkilenc forinttal drágábban, mindenki jobban jár.)

Mindegy. Közben a cukros fizetni kezdett. Újabb negyedórás játék: étkezési utalványokat lapozgat, a pénztárosnő egyesével aláírogat, iktat, öszszehajt, lefűz és így tovább. Nesze neked: cafeteria. Már az affektálos álolasz névért is szívből gyűlöli az ember (az angol jelentés: menza, kábé), nem mintha nem gyűlölne elvből minden jegyrendszert.

Aztán ha belegondolunk jobban, föltárul az intézményesített korrupció ördögi világa: az állam agyonadóztatja a dolgozót (jó, most már csak agyonjárulékoltatja, de az ugyanaz), aztán nagy kegyesen adókedvezményeket ad különböző dolgokra, olyanokra, amiket így-úgy éppen kilobbiznak valakik, az utalványokat magáncégekkel bocsáttatja ki, tehát az állam pénzjegynyomtatási jogot adományoz, hivatalnokseregek csukogatják és nyitogatják a kiskapukat, dolgozzák tovább a szabályokat, az utalványoknak feketepiaca keletkezik, azt is üldözni kell, más ágazatok is adókedvezményes utalványért lobbiznak, azok is kapnak, ok mindig van, üdülési csekk, fürdőzési utalvány, szotyolabon, jódlijegy, az egész rendszert milliárdokért működtetik, könyvelők hada könyvel, aláír, iktat, lefűz, mint a pénztárosnő, a szabályokat reszelik, csiszolják naphosszat, aztán az egész ellen lehet bürokráciacsökkentő csomagot indítani, ha már minden más lehetőséget kimerítettünk. Végül: a költségvetési lyuk tágul, az adóteher nő.

Summa summarum: a cafeteriarendszer kiagyalója, fenntartója, támogatója, igénybevevője egyként a dolgozó nép ellensége.

Zöldgomb-pinkód-zöldgombot kérek!