Képíró Sándor és a vége nincs háború

Nézem a 97 éves öregembert, ahogy ügyvédjeire támaszkodva érkezik a tárgyalóterembe, balján Zétényi Zsolt, akinek arcát bármely színiiskolában tanítani lehetne, nézem, ahogy védence képtelen válaszolni a bíró kérdésére, tudja-e, hol van, és miről van szó, nézem, ahogyan aztán hirtelen napra pontosan emlékszik mindenre, s mellesleg megtiltja kép- és hangfelvételek készítését.

Nézem, és az jut eszembe: mit lehet kezdeni 69 évvel az újvidéki magyar mészárlás-razzia után egy vádlott háborús bűnössel, aki ellen és mellett is felvonulnak tüntetők. Az egyik csoport sárga csillagot visel, a másik tisztelettel feláll az idős ember érkeztekor.

A sárga csillag viselése itt kevéssé helytálló, a holokauszt az idő múlásával mind kevésbé zsidókérdés. Emberkérdés.

Képíró Sándort háborús bűnökkel vádolják, pedig Hitler, s híveinek bűnei nem háborús bűnök voltak – megtévesztő, még ha erre alapozódott is precedensteremtő jóhiszeműséggel a nürnbergi per –, hanem köztörvényes tömeggyilkosságok. Háborúban, ebben az államok között a történelemben megszokott, de a hétköznapokat illetően rendkívüli állapotban derék polgárok és családapák szoknak hozzá az emberöléshez, s ezeket a háború után minden hadviselő fél „bölcsen” elfelejti. Morális és etikai öncsalásként semelyik háborúból nem a békeidőben gaztetteknek minősíthető, ott és akkor „hétköznapi” bűnöket emlegetjük fel, hanem a háborús logikával sem igazolható tömeggyilkosságokat, a népirtást.

A Képírót megtapsolók meg elfelejtik a vádlott saját szavait. 1939-ben lépett be a csendőrséghez, ahol századosi rangot szerzett. „Nagyon szerettem a Magyar Királyi Csendőrséget, hivatást éreztem, hogy csendőr legyek” – mondja, és mi már utólag biztosan tudjuk, amit ott és akkor, igaz, csak lehetett tudni: aki Horthy csendőrének állt, olyan gépezet tagja lett, hogy sorsát, lám 69 évvel későbbre is meghatározta. A gépezettel is baj van, nem csak az emberrel.

Mit kezdjek most ezzel a 97 éves aggastyánnal, hiszen még a pszichológusok is azt mondják, az áldozat gyermeke még igen, de az unokája már nem érez bosszúvágyat. De hallom az izraeli nagykövet szavait is: kötelező megbüntetni a háborús bűnöst, akárhány éves is, mert az áldozatokra kell gondolni. És az újvidéki képeslapokon 69 év után sem sokat változott a táj, a pesti Duna-part kövei is ugyanazok, amelyeket a folyóba lőttek tapodtak utolsó lépteikkel, és a Don-kanyar hómezői is ugyanolyan végeláthatatlan fagyosak, mint amilyennek a kétszázezer „honvédő” magyar baka érezte.

Valaki azt mondja: az ítélet lényege nem a bosszú, hanem az igazságtétel. Mintha lenne igazság, nem csak igazságosság. Mintha örökre beragadtam volna egy ördögi körbe. Mit kezdjek bárkivel, akár bizonyítottan háborús tömeggyilkossal, egy napfényen didergő matuzsálemmel, aki semennyire sem hasonlít egyenruhában feszítő egykori önmagára? Akit azonban elengedni éppoly lehetetlen, mint megbüntetni. Emberléptékű büntetéssel sújtani ugyanis nem lehet, mert nem emberléptékű, amit elkövetett.

Hatvanhat éve befejeződött a háború. Vége sosem lesz?

Tüntetők a bíróság előtt
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.