'Költözzön a szomszéd kerületbe, ott több a segély'
Elvégre a kerületi önkormányzat is csak annyit tudott ajánlani, amikor a drága diéta miatt rendszeres támogatást kért, hogy költözzön át a szomszédos gazdagabb városrészbe, ott talán még erre is tudnak pénzt adni. Nem ment. A bolt maradéka biztosabbnak tűnt. De jött a hivatal, és most már ez sincs. Egy hónap múlva fedél se lesz a feje felett. Az albérleti lakást eladja a tulajdonosa, neki újra költöznie kell, de már pénze, sőt munkahelye sincs. Csak az eddig megélt 35 súlyos éve. Meg a százkilós kerekes széke, ami eleve megszabja, melyik ajtón fér be – bár többnyire azokat az ajtókat is rácsapják, ahol fizikailag átjuthatna.
Hétévesen állt meg először a lábán. Igaz, azóta se bírja néhány percnél tovább. De mindig jó érzés volt két lábra állni, mint a többi ember. Bár azt soha nem hitte, hogy olyan, mint ők. S már abban se bízott, hogy hazaviszik a szülei. Hároméves korában látta őket utoljára, bár hivatalosan nem mondtak le róla. Várták, hátha meghal. Akkor helyette a külön számlán gyűjtött családi pótlékot vitték volna. Nem tette meg nekik ezt a szívességet. Törvényes szülői béklyójukról is csak akkor szerzett tudomást, amikor egy család örökbe fogadta volna, így is, betegen is, de nem tehette. Soha nem látott szülei ragaszkodtak hozzá. Talán azért, hogy legyen, aki majd eltemeti őket. Rosszul számítottak. Orsós Károly nem tudja kifizetni az apja köztemetéséért felszámolt 115 ezer forintot, így inkább lemond a rá maradt nadrágszíjparcelláról, ami még ennyit se ér. Így tettek a lánytestvérei is. Mind a három. Akiknek eddig a létezésükről se tudott. S akik vélhetőleg ezután se nyitják rá az ajtót.
Abban még ma is reménykedik, hogy családja lesz. Ha nem a szüleivel és a testvéreivel, akkor saját feleséggel, gyerekkel. Lakással és munkával, ahogy a többieknek. Bár egyre kevésbé hisz a jó befejezésben. Már a lecsúszásnak, a próbálkozásnak, az újrakezdésnek és a megaláztatásnak valamennyi lépcsőfokát végigjárta. Hét hónapra született, agyvérzéssel, bénán. A kórházból még hazavitték a szülei, de azután a Pető Intézetbe került ideiglenes jelleggel. Hároméves koráig három szünetet töltött velük. Állami gondozottként végigjárt féltucatnyi gyerekotthont, lakóotthont.
S azok voltak a jó idők. Volt étel, fedél, és tanulhatott. Leérettségizett, szakmát és nyelvet tanult. Középfokú angolnyelv-vizsgával és multimédiás fejlesztői végzettségével először egy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató cégnél kapott állást, a céget felszámolták. Később adatrögzítést végzett otthonról, majd egy jó ismerős révén a Telekomnál dolgozhatott csaknem két évet. A cégektől kapott fizetések a nagykorúságakor kapott állami pénzzel együtt egész idáig felszínen tartották. Tavaly decemberben azonban kirúgták. Nem csak őt. Nem volt diszkrimináció, vele repült a mellette dolgozó kilencgyerekes családfő is. A cég útrava lóul kezébe nyomott egy doszsziét kinyomtatott térképpel és telefonszámokkal a segítő szervezetekhez. Jobban járt volna a dosszié és a papírok árával. Azért legalább ennivalót vehetett volna.
Januárban segélyt kért az albérlete szerint illetékes XI. kerületi önkormányzattól. Krízistámogatásként kapott negyvenezer forintot. A rendszeres lakásfenntartási támogatáshoz viszont hiánypótlást kért a hivatal: küldje be a vele együtt élő két másik fiatalember fizetési papírjait is. Azok ezt nem akarták, így nem tudott mit válaszolni a hivatalnak. Az átmeneti segélyre vonatkozó kérvényére viszont azóta se válaszoltak. Molnár László alpolgármester szerint be kell tartaniuk a hivatalos utat, a rendeletben előírt papírok hiányában nem segíthetnek. Így is évi egymilliárdot fizet ki a kerület szociális segélyezésre. Őket is kötik a törvények. Erre hivatkozott korábban a nyugdíjfolyósító intézet és az egészségbiztosítási pénztár is. A jogszabály nem ad módot a havi 33 330 forintos rokkantsági járadék, illetve a 22 800 forintos támogatás méltányosságból történő emelésére. Ennyi ből viszont képtelenség kifizetni a 40 ezer forintos lakbért és rezsit, az ételt, a tisztítószereket meg a többit. Már a szociális otthonokat is végighívták, de sehol sincs hely.
– Ennél jobban már nem tudok megalázkodni – mondja Orsós Károly, túl a sokadik kilincselésen. – Mindenki kapaszkodik egy paragrafusba, mindenre van egy törvény, csak nekem nem jut egy se, ami segítene. A lelkemet is eladnám tán, de az se kell senkinek.
