A kétharmados parlamenti többség elszánta magát, hogy egy olyan gazdaság- és társadalomképet erőltessen rá az országra, amelyhez semmiféle felhatalmazást nem kért és nem kapott (merthogy egyetlen szót sem ejtett róla a választási kampányban és a programjában), és amely aligha bírja a lakosság kétharmadának (vagy akár bármilyen szűk többségének) a támogatását.

A társadalmi párbeszéd teljes megszüntetését aligha pártolnák a szóra sem méltatottak, és azt sem üdvözölnék, hogy a köz- és a felsőoktatást, a munkaügyet, a szociális ellátások rendszerét az érintettek megkérdezése nélkül rendezik át. Ugyanakkor az elfogadott jogszabályokból (és most már az alkotmányból is) kirajzolódó egyértelmű szándékhoz – a szociális állam radikális visszanyeséséhez, a munakerő piacnak a munkavállalók hátrányára történő „rugalmassá” tételéhez – nem csak a választói akarat hiányzik (ilyesmit itt az emberek az elmúlt húsz évben soha nem kértek), hanem az arc is, aki mindezt a választók előtt vállalná.

Hogy mást ne mondjunk, Orbán Viktor az ún. szociális népszavazást még azzal az állítással nyerte meg, hogy az állam egy tapodtat sem hátrálhat a jóléti juttatások területén – lesz is rá pénz, ha a szocik nem herdálják el. Ezt az álláspontját nyilvánosan azóta sem bírálta felül.

Miközben az Audi és a Mercedes új gyáraihoz minden követ megmozgatva keres már ausztriai béreket ígérve képzett szakmunkásokat, mérnököket, a kormány vígan házal a vállalkozóknál azzal az elképzeléssel, hogy a foglalkoztatás legfőbb gátja a túl sok munkavállalói jog, meg a túl magas minimálbér.

A kabinet vízióiban jól megfér az Új Széchenyi Terv tudásalapú gazdasága a 16 éves korig tartó iskolakötelezettséggel, meg az egyetemek bezárásával, a valóságban azonban el kell dönteni, hogy – Széll Kálmán korának szellemét nemcsak a táblacserével megidézve – „Moszkva téri típusú” (a dolgozók alávetettségére, idénymunkára és idénybérre épülő) munkakultúrát, vagy európai jóléti államot és szociális biztonságot szeretnénk. És azt is, hogy lehet-e nemzeti együttműködésről papolni ott, ahol az összességében milliós tagságú munkavállalói érdekképviseleteket száz évvel korábbi eszközökkel – az ignorálást és a hatósági retorziókat váltogatva –, ellenségként kezeli a hatalom.

A szakszervezeteknek pedig azt kell mérlegelniük: itt van-e az ideje, hogy a pártszimpátiákat elfelejtve egységesen és erélyesen felsorakozzanak a munkavállalói oldalon. Talán nincsenek hozzá a legjobb állapotban, de ezt a feladatot akkor sem fogja senki átvállalni tőlük – és nekik sem sokáig lesz rá már esélyük.