A Népszabadság azt javasolta, hogy írjam le május elsejére, mit gondolok a munkások sorsáról annyi év után. Nemrég vándorkiállítás választotta mottójául a könyv „fusi” szimbólumát, hogy azzal illusztrálja a kiállítás címét: „Kiutak a boldogság felé”. Budapest után Lódzba, azután Prágába mennek. Pauer Gyula barátom, a szobrászművész, pedig márványból készített csalafinta Darabbér-emlékművet.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD

Hihetnénk, már nagyon messze kerültünk attól a világtól, amelyben a könyv született. Egyetemről kizárt, rendőri felügyelet alá helyezett költő voltam 1970-ben, amikor betanított marósnak álltam a kispesti Vörös Csillag Traktorgyárban, hogy megtapasztaljam az uralkodó osztályként ünnepelt munkásság életét. Egy éven át „hallottam sírni a vasat”, majd a könyvet írtam nagy boldogságban, mert jó volt levetkőzni az öncenzúrát, s aztán az elutasított kéziratot osztogattam. („A szocializmus legádázabb ellenségei sem jutottak ilyen messzire” – írta a kiadó lektora, aki ma vérmes jobboldali publicista.) 1973 májusában államellenes izgatás címén letartóztattak. Azonban kétheti éhségsztrájk után már szabadlábon védekezhettem, hűséges és okos ügyvédet találtam, a beidézett írótárs tanúk kiálltak mellettem, s végül „csak” felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek az utolsó íróperben, amely egyúttal az első szabadsajtó-perlett.

Mindez jó negyven éve történt, ám mi más lenne az érdeklődés oka az egykori őszinte beszámoló iránt, mint az, hogy ma valami nagyon ugyanolyanná vált?

Azt természetesen ép ésszel senki nem remélhette a kapitalizmustól, hogy megváltást hoz a munkásnak, s a gyári gépmunka a szabad alkotás birodalmává válik. De okkal bíztunk abban, hogy demokráciában nem térhet vissza az erőszakos, kettős jogfosztás, a munkásé és a szabad szóé. Hiszen mióta a világ kerek, a demokrácia az egyetlen rendszer, amely – annyira, amenynyire ez egyáltalán lehetséges – megzabolázta a kapitalizmust is, meg az állami önkényt is. Még kevésbé juthatott eszünkbe, hogy a jogok visszavonását újabb egypárti alaptörvény fogja megpecsételni, és eközben megint mindent elönt a kenetteljes hazugság.

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom a valahai Darabbér-érzést, az nem csupán a gyári munka sivárságáról szólna, hanem elsősorban a kiszolgáltatottságról és a képmutatásról. Talán valahogy így: „Bármit megtehetnek velünk, és eközben bármit lódíthatnak rólunk és a nevünkben.” Persze az 1989-es megegyezéses jogállami fordulat óta sem lett hazugságmentes a világ, de megszülethetett a szerény bizonyosság: „Van, amit nem tehetnek meg velünk.”

Hogy mi támad fel a húsvéti alkotmányban, és milyen ajándékot hoz a munkásoknak, azt hadd bontsam ki a Darabbér első mondataiból. Azt írtam akkor:

„Az egyik újságban a »management science« magyar művelője kijelentette, hogy a teljesítménybér a tökéletes szocialista bér: megtestesíti a »mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint« elvét... Megtudtam azt is – de hát ki ne tudná? – hogy a bérmunkának ezt a vegytisztán szocialista formáját csakis munkások élvezhetik, főnökeik például kénytelenek elmaradottabb formákkal beérni.”

Ezzel persze a hírhedt 1949-es alkotmányra céloztam. Így szólt a farizeus szöveg 9. paragrafusa:

(1) A Magyar Népköztársaság társadalmi rendjének alapja a munka.

(2) Minden munkaképes polgárnak joga, kötelessége és becsületbeli ügye, hogy képességei szerint dolgozzék.

(3) A dolgozók munkájukkal, munkaversenyben való részvételükkel, a munkafegyelem fokozásával és a munkamódszerek tökéletesítésével a szocialista építés ügyét szolgálják.

(4) A Magyar Népköztársaság megvalósítani törekszik a szocializmus elvét: „Mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint”.

S jött az 1989–1990-es alkotmány, amelyet külön meg sem említ a húsvéti Nemzeti Hitvallás, hanem belefoglalja az 1949-esbe, s aztán így beszél: „zsarnokság alapja”, „nem ismerjük el”, „kinyilvánítjuk érvénytelenségét”. 70/B. paragrafusa azt mondta:

(1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. (3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.

(4) Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.

Itt valójában csak egyetlen tétel maradt azonos az 1949-essel: a munkához való jog. Eltűntek a munkásokra rótt „kötelességek”. Ezek helyett alkuerőt biztosító új jogok sora keletkezett.

Végül lássátok feleim szümtükkel, mivé lett (megint) a munka világa a húsvéti alaptörvényben: XII. cikk

(1) Mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz. Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.

(2) Magyarország törekszik megteremteni annak feltételeit, hogy minden munkaképes ember, aki dolgozni akar, dolgozhasson.

Bizony, nemhogy leváltotta volna a 2011-es alaptörvény az 1949-es alkotmányt, hanem visszahozta a „mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint” ostoba zsarnokságát. Érvénytelenítette viszont az 1989-es alkotmány megannyi vívmányát. Ismét „kötelességgé” tette a munkát, ámde eltörölte a munkához való jogot. Kihúzta az egyenlő munkáért járó egyenlő bér és a munkának megfelelő jövedelem garanciáját is.

Lesz viszont „állami törekvés”, hogy „aki dolgozni akar, dolgozhasson”. Milyen pimaszul propagandázó, a Kádár-kor szótárából kölcsönzött, munkanélkülieket porig alázó, romaellenes előítéletekre játszó szavak egy alkotmányban! S vajon hogyan fog erre „törekedni” az állam? Újabb kényszerrel. A XIX. cikk szerint az állam a szociális gondoskodást „a közösség számára hasznos” tevékenységtől teheti függővé.

Mai fiatal munkások, hogy értsétek az utat onnan ide: a mai kormányzó párt alapítói az utolsó nemzedék, amelyik mindezt még iskolában tanulta. Nincs tehát mentségük, mint ahogyan nektek volna, ha ilyesmi jutna az eszetekbe. De hát hogyan is juthatna eszetekbe ilyesmi? Már annak idején sem nektek, hanem az uralkodó párti élcsapatnak támadtak ilyen ötletei, rólatok.

Ma a Darabbér posztszocialista realizmusa nélkül is mindenki tudja, hogy a munkásosztály nem akar az utópia mankójára támaszkodni, de ki akar egyenesedni. Nem tart a paradicsomba, de nem is oda vágyik, hanem a háza körüli veteményeskertbe és a tengerpartra. Nem akar uralkodó osztály lenni, de igenis akar középosztály lenni. Nem akar sem osztályharcolni, sem nemzetfenntartani, s ha a huszadik század óta bele is esett hol szélsőbaloldali, hol szélsőjobboldali szédelgések hálójába, annak az a magyarázata, hogy demokratikus úton nem érhette el középosztályosodását. Munkát akar, biztonságot, szabadságot és méltóságot, s esélyt, hogy a gyermekei bármire törekedhessenek, ami ma megcélozható.

Hatalmas és megtervezhetetlen öszszeomlás és átalakulás zajlott le, s a rendszerváltástól elvárt szociális igazságosság helyett egyelőre újfajta létbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot hozott. Ami lett: privatizáció, globalizáció, digitalizáció és multik. De lett kegyetlen munkanélküliség is, a képzetleneké és az átképzetleneké, területi és etnikai elnyomorodás. Ami eltűnt: a betanítottak fekete vonata, a téesz és a falusi ipar, az állami cégek kebelében működő „második gazdaság”, a fusizás, a házilagos építkezés. Ami úgy maradt, de másképp: a politikai erőktől, a kormány és a polgármester kegyeitől való függés, meg a szakszervezetek gyengesége. Nagyszerű hazai munkagazdaságszakembereink, Galasi Péter, Kertesi Gábor, Köllő János, Nagy Gyula, hiába ontják a tényeket és a rendszerjavaslatokat, őket az elmúlt húsz évben sem igen hallgatták meg.

Hogyan tovább tehát, így május táján, már megint „egy új kor hajnalán”? Ugye senkit nem lep meg, ha a Darabbér-érzés feltámadásakor ismét demokráciakérdésre fordítom le a szociális kérdést.

A húsvéti alaptörvény óta hivatalos, hogy a munkavállalóknak húsz év után dupla lett a gondjuk. Mint valaha, ismét a hatályos alkotmány ellenében kellene jogokat kicsikarniuk. Így jártak a vállalkozók is. Igaz, ellentétben a munkához való joggal, megmaradt a vállalkozás joga, de kihajították a verseny szabadságának garanciáját, és az ő esetükben is meggyengítették az együtt döntés jogát.

A Darabbérben egy fiatal munkás azt mondta a szakszervezetekről: „fizetett ellenség”. Az új alkotmányozó párt is olyan világot tervez, amelyben nem az igazságszolgáltatás védelme alatt, hanem csak ilyen-olyan „közösségi” célok nevében, „kézből etetve”, kiválasztott oligarchák és kedvenc szakszervezetek „transzmissziós szíján” keresztül működhet valamennyi érdekvédelem.

Tisztelt szakszervezetek, ti már tudjátok, hogy amunkásság nem „osztály”. Nem alsó. Nem felső. Nem király, nem ász. Nem volt az a „munkáshatalomban” és nem lesz az soha. De ti lehettek és legyetek is méltóságteljes civil állampolgári erő. Legyetek „demokráciafenntartók”, amelyek nem csupán együtt döntési részhatalomra törekszenek, hanem követelik a jog, az igazság, az érdekvédelmi párbeszéd mindenkit szolgáló biztosítékait is. Csak így válhattok erőssé. Amiben reményetek lehet a béka feneke alatt is – s a béka jelenleg szent koronás királyfinak álcázza magát –, az még mindig, s ma inkább, mint valaha: a szabad választás, a politikai folyamat örök nyitottsága, a válaszoló, érvekre figyelő közélet, a szólás szabadsága, az emberi jogoknak alárendelt állam, a független igazságszolgáltatás, az egymást kiegyensúlyozó hatalmi ágak, egyszóval a demokrácia.

Lehet, hogy mi magyarok most, a húsvéti jogfosztás után lépünk be a demokrácia igazi iskolájába. Marx azt állította, a munkásoknak elég magukat felszabadítaniuk, s ezzel mindenkit felszabadítanak. Mivel tényleg szabad akartam lenni, rá kellett ébrednem: ez fordítva igaz. Bárki, a munkások is, én is, csak akkor lehetünk szabadok, ha mindenki az. A jog vagy mindenkié, vagy senkié.

A civil erők párbeszéde az új szolidaritás. Csak annak az eredménye maradandó.

Minden más elszáll, akár a Vörös Csillag Traktorgyár.

A Darabbér című munkásszociográfia a Kádár-kor utolsó íróperét váltotta ki 1973-ban. A szerzőt, Haraszti Miklóst addigra már rendőri felügyelet alá helyezték radikális baloldali nézetek hirdetéséért, és kirúgták az ELTE bölcsészkaráról. A Vörös Csillag Traktorgyárban helyezkedett el betanított marósként, itt gyűjtötte az anyagot szociográfiájához. Könyvében megkérdőjelezi a kommunista rezsim alaptézisét, a munkásság vezető, kiemelt szerepét: bebizonyítja, hogy a pártállami, szakszervezeti és gazdasági vezetés uralmának fenntartása a kétkezi munkások agyondolgoztatása árán valósul meg. A per vitorláját hazai és külföldi politikai események szele fújta. A szovjet kommunista párt 1973 áprilisában meghirdette a „korlátozott eszmei harc” doktrínáját, melynek értelmében a politikai fővonaltól „elhajlókat” az elrettentés célzatával meg kell büntetni. Itthon éppen lezajlott az úgynevezett filozófusper, amely „csak” politikai eljárás volt ugyan, de az érintetteket kirúgták kutatói állásukból, és diszkriminálták őket. Haraszti ügye ennél azért volt „súlyosabb”, mert írása a kádári tabuk közé sorolt munkásosztállyal kapcsolatban fejtett ki erős rendszerkritikát. Ez érvanyagot adott a kádári vezetésen belüli, a reformmal szemben álló, keményvonalas „munkásellenzék” aktivizálódásához. A Darabbért a Magvető Könyvkiadó nem jelentette meg, a kéziratot másolatban, szűk körben terjesztette a szerző, és ezért végül nyolchavi fölfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Az ítélet szigorúbb lehetett volna, ha nem kíséri a pert a nemzetközi sajtó figyelme és tiltakozása. (V. Gy.)