Azt kérdi a madárcsontú nő Lacitól, a sonkaárustól, hogy mennyi annak a feje mellett lógó sonkának a benzpiréntartalma. Laci árus ezen annyira meglepődik, hogy kijön a pult mögül megnézni a sonkát a vevő szemszögéből is, de nem lát rajta semmi különöset, pláne nem benzpirént.

Ez rendes parasztsonka, mondja, s visszamegy a pult mögé. A madárcsontú nő a Patika magazinban olvasta, hogy vigyázni kell a benzpirénnel, mert nem jó az egészségnek. Amiben teljesen igaza van, magam is olvastam, hogy legjobb volna, ha a világ összes sonkáját policiklikus aromás hidrogénkarbonátokkal kezelnék, azokban nincsen benzpirén.

Laci árus azonban minderről semmit se tud. Sőt, azt se tudja, hogyan füstölték a sonkát, puhafát használtak-e vagy bükköt, ami azért nem mindegy, mert előbbi komoly benzpirénképződéssel jár. A madárcsontú nő rosszallón néz Laci árusra, pedig nincs igaza, s egyáltalán: Laci árus elad, nem kötelessége tudni az egész vertikumot meg a benzpirénhez hasonló retteneteket.

Mindez azt is jelzi, hogy a magyar vásárló ma már „tudatosabban választ húsvéti élelmiszereket”, legalábbis ezt állítja a Fogyasztóvédők Magyarországi Egyesületének felmérése. Hosszú évtizedek után a magyar vásárló is kezdi elhinni, hogy például a csokoládényúlnak nem feltétlenül és kizárólag növényi zsiradékokból kell készülnie, némi kakaó sem árt bele, vagy hogy a sonka pácolásának és füstölésének nem az injekcióstű a legfontosabb kelléke, ráadásul majdani hatnapos szavatossági idővel, hanem léteznek más, igaz, avíttabbnak tűnő technológiák is, amelyekkel eleink nagyon jól elvoltak.

Itt jegyzem meg, hogy miközben az elmúlt egy évben szinte az összes hatályos törvényt és rendeletet sikerült átírni, s lehetőleg az ellenkezőjére, a sonka mibenlétére változatlanul nincsen előírás, akár a csirke far-hát vagy egy doboz Tangó paszta is sonkának minősülhet, főleg, hogy a hústartalmat sem kötelező feltüntetni, arról nem is szólva, hogy milyen szépen festene a sonka már mindjárt a preambulumban.

Hanem a baj az, hogy ha az öntudatára ébredt vásárló kérdezne is, nincs aki válaszoljon neki. Nem azért mondom, de az óbudai piacon én vagyok immár a legokosabb, mert az én korosztályom az utolsó, amelyik még látott például élő tehenet, mégpedig egészen közelről, nem keverte össze húsvét tájékán a kecskét meg a bárányt, s tudja, hogy a paradicsom nem attól jó vagy rossz, hogy spanyol, olasz vagy magyar, hanem hogy mennyi napfényt kap.

Ezzel szemben nekem január végén váltig állította egy ötven év körüli kofa, hogy az előtte fekvő paradicsom a kertjéből való, s azért annyira gépiesen egyformák, mert rendesen trágyázta őket. Most nagypénteken az őstermelő hosszú perceken át magyarázta, hogy azért kell levágni a retek zöldjét, mert különben kiszívná a retek lelkét, odalenne az íze, zamata, de hogy ez a karalábéra is igaz-e, annak majd utánanéz.

Amit csak azért említek, mert mindennap végigmegyek az óbudai piacon, de már évek óta nem látok parasztot, értve ezalatt, aki értené a földet, zöldséget, sonkát, húsárut, vagy legalább tudná, mi az a frikandó. Ha van még paraszt egyáltalán. Mert jó, munkás már nincs, miként munka se, de paraszt még volt pár éve, ha másutt nem, a híradóban láttuk útlezáráskor, vagy a Felvonulási téren, akár John Deer traktor nyergéből tüntetve, mostanra azonban eltűntek; valószínűleg nagyon jól megy minden gazdának. A világ megint nézhet nagyokat: a magyar állam intézkedései ellen a magyar államot védeni hivatott rendőrök tiltakoznak a legintenzívebben, a paraszt meg hallgat, igaz, a húsvét előtti gyorspácoláshoz meg a nitritadagoláshoz elmélyültség, s mindenekelőtt csend és nyugalom szükségeltetik.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa