„Olyanok lettünk,mint a verembe esett állatok”
A pszichiátria a kezdetei óta speciális szakterület. Az alapvető kérdés, hogy lehet-e gyógyítani az elmebetegségeket. A folytatás: ha igen, hogyan. És miért éppen úgy. Elmeállapotunk késélen táncol. Ha kiborulunk, a kemikália, a gyorsan kedélyt javító gyógyszerek vagy a pszichoterápia segít?
Ez a lényeg, ezért szántam rá magam hosszú viaskodás után, hogy megjelenjenek az ezzel a témával foglalkozó írásaim. Nagyjából a kilencvenes évek közepétől-végétől kezdve erősödtek fel a már nyilvánvalóan korábban is a felszín alatt morajló belső viták, ami már csak azért sem meglepő, mert ezt a szakmát mindig is ez jellemezte. Erre a korszakra tehető, hogy markánsan szétvált a nézetkülönbség: lélektani vagy biológiai szempontból közelítünk a betegségekhez. És egyáltalán: lehet-e pszichológiai módszerekkel változtatni valakinek a tüneti viselkedésén, meg lehet-e gyógyítani – és egyáltalán: a gyógyítás-e a lényeg? Az ötvenes évek elejére annyi, viselkedés- és szemléletváltoztató módszer alakult ki – ahogy Karinthy nevezte a pszichoanalízist: egy iparág, amely elmefestéssel és vágytisztítással foglalkozik –, annyiféle technika állt hirtelen rendelkezésre, hogy fogalommá rendeződött a pszichokultúra, vagyis hogy a hétköznapi életben elterjedtek a viselkedésmódosító és - fejlesztő beavatkozások. És természetesen nyomban megszületett a kétely is.
Tényleg az a lényeg, hogy valakit meggyógyítsunk, mert beteg, vagy az, hogy észrevegyük: azért néz ki olyannak, mintha beteg lenne, mert nem tanulta meg azokat az alkalmazkodó viselkedésformákat, amelyeket a társadalom elvár tőle. De mindeközben sorban jöttek az agykutatás vívmányai is, a biokémia jóvoltából ismertté lettek azok a hírvivő anyagok, amelyek az agyon belül szabályozzák a viselkedést. A kilencvenes évek vitathatatlanul az agy évtizede lett, nem mellékesen azért,mert feltört a gyógyszeripar, és ez óhatatlanul visszahatott a kutatásokra is. Az agy és annak betegségei inspirálták a gyógyszergyárakat arra, hogy próbálják az ott zajló mechanizmusokat mindenféle vegyületekkel befolyásolni. És bár mind a mai napig nem sikerült a betegségek agyi alapjait kellő mértékben megismerni, de odáig eljutottunk, hogy egy képalkotó berendezés közelében minden halvány hangulat, gondolat, érzelem megnyilvánulását moziként láthassuk. És ezáltal persze az is kiderült, hogy a normális agyi folyamatok ugyanazon a pályán zajlanak, mint a kórosak. Komoly kérdés, teletűzdelve tudományos és erkölcsi dilemmákkal, hogy akkor mi a betegség.
A most forgalmazott, mondhatni, divatos gyógyszerekkel ugyan élhetőbb lesz a betegek élete, viszont sokak véleménye szerint a tüneti kezelés többet árt, mint amennyit használ.
Többnyire tényleg használ. Hasznos eszköz a gyógyszer, de nem jelent olyan radikális megoldást, mint ahogyan azt a kilencvenes években feltételezték. És hirdették. 1991-ben épp New Yorkban voltam, az amerikai és a magyar pszichiátriai társaság öszszekötőjeként, amikor hárommilliárd dolláros költséggel megindult a Prosac világkampánya. Ez a gyógyszer áttörésnek ígérkezett, mert akkoriban a szerotoninanyagcsere-zavarnak tudták be a depressziót és más betegségeket, a Prosac pedig az elmélet szerint visszahozza az elszivárgó szerotonint a normális szintre. Azóta töméntelen új típusú gyógyszer jelent meg, világszerte megerősödött a „gyógyszeres vonal”, itthon pedig sajnálatos módon szinte a hivatalos ideológia rangjára emelkedett. És amikor a kilencvenes évek végére kijöttek a módszertani kritikák, az eredményvizsgálatok, és jöttek az alternatív értelmezési módok, akkor tulajdonképpen már egy uralkodó szemlélet, egy gazdasági érdekkel erősen megkötött tudományos hatalmi rendszer állt ellen mindenféle párbeszédnek. Különösképpen a tudományterületek közötti kritikai párbeszédnek. Az egész probléma 2006-ban vált különösen élessé, amikor a reform az állam számára túltengőnek látszó egészségügyet próbálta átalakítani, és ezt a szokott módon, minden idők bevált gyakorlatát követve, a legkisebb társadalmi ellenállást jelentő ellátási ágnál, a pszichiát riánál kezdte.
Ráment a Lipót…
Is. De radikálisan csökkent az ágyak száma mindenütt: a rendszer elsőként az alkohollal, droggal foglalkozó részlegeket, osztályokat dobta oda – ez sem újdonság, a szocializmusban is bevált gyakorlat volt, hogy ha valahol felépült egy kórház, korszerű elmeosztállyal, rövid időn belül rájöttek az illetékesek: nem kell ezeknek a betegeknek ennyire kényelmesen gyógyul niuk,megfelezték hát a teret, és belgyógyászati ágyakat teremtettek a helyén. Régen inkább a kórházon belüli hatalmi viszonyok döntöttek a pszichiát ria kárára, most az általános gazdasági recesszió. Ahogy említette, megszüntették a Lipótot, ami arra volt példa, hogy itt tényleg mindent meg lehet csinálni. Én ugyan már jó ideje a hivatalos pszichiátriával szemben álltam, hiszen az addiktológia volt a szakterületem, akkor határoztam el, hogy írok a témáról, amikor 2008-ban bezárták az Országos Addiktológiai Intézetet is. Úgy éreztem, a szakma nem tud öszszefogni, hiszen a pszichiátria rétegződött – a vezetők kapcsolata a gyógyszeriparral társadalmi, gazdasági befolyást jelent –, ez nem teszi őket érdekeltté az egész szakterület képviseletében, kivált olyan ágazatokkal nem azonosultak, mint az alkoholisták és a drogosok kezelése. És mivel nem tudtunk összefogni, olyanok lettünk, mint a verembe esett állatok a népmesében, amelyek, ha megéheznek, mindig a leggyengébbet áldozzák fel ideoló giai alapon: a róka szebb, mint a nyúl, együk meg hát a nyulat, de az is tudni való volt, hogy előbb-utóbb a róka is sorra kerül majd.
És ennek soha nem lesz vége?
Úgy látszik, nincs vége, bár létezik egy nem hivatalos szabályozó eleme a folyamatnak, ez pedig a társadalmi botrány mértéke. Itt a szülészet példája, a háborítatlan otthon szülés kérdése. Geréb Ágnes ügye mégis alkalmas arra, hogy a társadalmat megmozgassa, és generáljon, majd lebonyolítson egy vitát. A pszichiátria területén érzékelhető volt, hogy feloldhatatlanok és kibeszélhetetlenek az ellentétek, és ennek a szakmának sem ártott volna, ha a belső dilemmák egy részét láthatóvá tesszük a társadalom számára is. Szendi Gábor nagyon felkészült, szakmailag igen színvonalas munkáját az Országos Addiktológiai Intézet igazgatójaként én adtam ki ezer példányban, annak reményében, hogy a könyv alapján talán elindulhat a vita. De sajnos nem indulhatott el, sőt, a szerzőnek is annyira megnehezítették az életét, hogy kénytelen volt a Mozgó Világban, egy nagyon szűk értelmiségi nyilvánosság elé vinni az ügyet. Aztán teltek az évek, én is írtam ezekről a dolgokról, és mikor megkeresett a Háttér Kiadó 2009-ben, hogy adjunk ki könyvet erről, arra gondoltam, van elég baja ennek a szakmának anélkül is, hogy én bántanám, meg nem is lenne nagyon stílusos, ha épp akkor kritizálnám. 2010-ben azért nem akartam, hogy megjelenjen a kötet, mert azt hittem, megoldódik a helyzet, hiszen az új kormányzat már a választások előtt szinte szlogenjévé tette a „visszaadni a Lipótot, megerősíteni a pszichiátriát!” ígéretet. Úgy véltem, úgyis rendbe jönnek majd a dolgaink, és egészen ez év elejéig nem is mondtam igent a kiadónak.
Kellenek egyáltalán kórházi ágyak?
Biztosan, ha nem is mennyiségileg, de korszerű osztályok keretében,megfelelő személyzettel. Persze nem könynyű megmondani, milyen is ma egy igazán korszerű pszichiátriai osztály, hiszen folyamatosan változik a terápia és a gyakorlat. A szakma nemzetközi fővonala és fejlődési sodra szerint nem elsősorban kórházba kell vinni a pszichiátriai betegeket, hanem olyan működő, rugalmas rendszert kellene létrehozni, amely közösségben tartja őket. És gyógyszert is csak krízis vagy nagyon konfliktusos és veszélyes viselkedés csúcspontján kapnának, a lényeg, hogy a rendszer segítsen nekik beilleszkedni a társadalomba, és az öngondoskodás elsajátításában, tüneteik leküzdésében.
Az életszínvonal romlásával pedig egyre alacsonyabb a társadalom toleranciaküszöbe.
Szerintem pedig a társadalomnak nem lenne szabad eltűrnie, hogy a betegei ennyire ellátatlanok maradjanak. Már csak azért sem, mert bármelyikünkkel megeshet, hogy pszichiátriai beteggé válik.Hát ezért döntöttem mégis a könyv megjelenése mellett.
