„Az új közgazdaságtanról pedig nem tudjuk, mit jelent” – idézhető egy szellemes mondat Orbán egykori minisztere, Chikán Attila minapi interjújából. Annyit látni, hogy a terhek kerülő úton, közbeiktatott állomásokról érkeznek, s ezért az emberekben lakozó előítéletekkel, indulatokkal, féligazságokkal operálva, imitált, terepasztalon megnyert csatákkal ideig-óráig meg lehet őrizni a bázist. De kíméletlenül elérkezik az a megálló, amikor a zsolozsmaszerűen ismételt panelszövegek hiába záporoznak, visszaverődnek a valóságról.

A Fidesz–KDNP joggal nyugtathatja magát azzal, hogy a tavaly megszerzett szavazatmennyiséget úgy sem lehetett volna megőrizni. Elégedettek lehetnek azzal is, hogy ellenfeleik alig erősödtek, a civil megmozdulások népesebbek ugyan, mint eddig bármikor, a pártoktól való össznépi undor viszont egyelőre a kormánynak kedvez.

Azzal azonban számolniuk kell, hogy ha az egy éve tartó rögtönzés, tűzoltás után nyáron, ősszel vagy 2012-től (?) megkezdődik a Széll Kálmán Terv gyakorlatba ültetése, nincs az a kommunikációs trükk, amitől ne nőne a csalódottság.

Eközben a permanens forradalom egyre több olyan áldozattal jár, amely akár fölöslegesnek is tekinthető. Amennyiben mégsem, az hatalmi szempontból csak egyféleképpen értelmezhető – a hívek között is megkezdődött a szelekció: a kétharmadot tapssal köszöntő, de valamekkora autonómiára, szakmai tekintélyre kényes „polgár” sem eléggé megbízható, a kritikus lojalitás a harchoz kevés, a hatalom építette egyre magasabb sáncokon kívül reked.

Az ebből fakadó keserűség másfajta, mint azoké, akiket a nélkülözés réme fenyeget, de azt hinni, hogy semmiféle átjárás nincs a kettő között, tévedés. Itt már nem pusztán korlátok nélküli térfoglalásról van szó, hanem hívek lecseréléséről feltétel nélküli hívekre, aminek politikai haszna csak egy abszolút tekintélyelvű társadalom kiépítésében ölthet testet.

Egyre kevésbé tekinthető rosszhiszeműnek az a vád, hogy a parlamenti gépezet majd minden szavazás után olyan terméket állít elő, amely az ehhez szükséges alkatrészt szállítja a hatalomnak – vagy azonnali, vagy későbbi felhasználásra. Nincs hátsó szándék, észlelhető minden. Különben meg elég, ha az kelt félelmet, hogy mindent szabad.

Ezzel a nemzeti együttműködés keretei szűkülnek. Gondol erre Orbán Viktor is. Lehet, hogy veszélyeivel is számol. De a szűkre szabott gazdasági mozgástér mellé minden eddiginél tágabb politikai mozgásteret akar, mert hiszi, hogy ezzel pótolhatja a jövőben – a számára kényszerű intézkedések miatt – csökkenő rokonszenvet.

Tétele: mire a fogyó népszerűség eléri a kritikus szintet, bevehetetlenek lesznek a hadállások. A háborúról pedig személyesen ő gondoskodik.