A közjó nevében a Széll Kálmán Terv a betegek támogatásának harmadát, 120 milliárd forintot vonna el a gyógyszerköltségvetéstől. Mindezt úgy, hogy - legalábbis a kormányzati kommunikációs gépezet szerint - a vásárlók számára mégsem kerül majd többe a gyógyszer.

Ehhez varázsló kell. Ebből a kasszából ugyanis ekkora összeget biztosan nem lehet kivenni úgy, hogy az ne fájjon mindenkinek.

Pedig a kormány a piacregulázó eszközök széles skáláját ajánlja az iparág szereplőinek. A mintegy tucatnyi javaslat között szerepel a (legolcsóbb termékeket kedvezményező) úgynevezett referenciaár kiterjesztése újabb gyógyszercsoportokra, a támogatási kulcsok fölülvizsgálta, az olcsóbb, utángyártott készítményeket favorizáló generikus program, valamint olyan bónuszrendszer, amellyel több támogatást kaphat gyógyszereihez az a beteg, aki az orvos utasításait pontosan betartja. Felvetik azt is, hogy a nagyon drága és ritkán alkalmazott terápiákat lehetőleg valamilyen uniós alapból finanszírozzák, illetve az igen költséges rákterápiák árát szabják az ország lehetőségeihez a gyártók. A gyakorlatban ez például azt jelenthetné, hogy itt ugyanazt a terméket a németországi ár feléért kéne adniuk. Ez utóbbira szinte az egyetlen logikus gyártói válasz, hogy az ilyen készítményt kivonja a magyar piacról... Persze a kormány arról is gondoskodik, hogy felkeltse az ipar együttműködési kedvét, hiszen jelezte, hogy ha nem hajlanak másra, kész akár egy-másfél évre is hatósági árassá tenni a gyógyszereket, vagy kényszerbefizetésekre kötelezni az ágazathoz tartozókat.

A kormány amúgy is a korábbi háromszorosára, jövőre pedig több mint négyszeresére srófolná a gyártók befizetéseit. Ez azt eredményezi, hogy immár nem éri meg számukra a megszokott (orvos)ösztönzőkre költeni, és – egyebek mellett – biztosan visszavesznek az ingyenadományokból. Ugyanis most évente a 100 milliárd forintos kórházi gyógyszerfelhasználás körülbelül harmadát grátisz kapják az ellátók. Mindezek ellenére görgetnek maguk előtt egy 18 milliárdos kifizetetlen gyógyszerszámlát, aminek több mint fele már rég lejárt adósság. Bizonytalan helyzetben vannak a patikák is, úgyhogy egyetlen durva piacszűkítő mozdulattal egyszerre bedönthető a kórházi és a patikai ellátórendszer. Ám az érintettek számára ennél is végzetesebb következményei lehetnek annak, ha – mint a kormányzati ajánlatban szerepel – a patikai forgalomban kapható rákgyógyszereket ezután csak a kórházakban tennék elérhetővé. Ha ez valóban megtörténik, biztosra vehető, hogy a rászorulók jelentős része nem kapja meg a szükséges terápiát.

A már eladósodott kórházaknak ugyanis a cégek többnyire már csak készpénz ellenében szállítanak. S mivel a meglévő kórházi keret már most sem elegendő, aligha fogják megrendelni majd az extra drága rákgyógyszereket.

Mindenesetre Matolcsy varázsló mormogásával megkezdődött a pénzesőt csináló tánc. A piaci szereplők egyelőre zavarodottak, a betegek meg az egészből egy szót sem értenek. Annyit tudnak csak: gyorsan be kell állni a patikai sorba, hogy még a nagy vihar előtt beszerezzék a még felírható legnagyobb adagot a maguk szokásos szereiből. A rituálé egyéb szereplői – a gyártók, a forgalmazók – egyelőre nem érzik Matolcsy varázsló ritmusát, van saját zenéjük és néhányan még abban sem egészen biztosak, hogy egyáltalán akarnak-e esőt csinálni.