Orbán Viktor ultimátuma a magyarokhoz

Orbán Viktor alaptörvény-tervezete a Magyar Köztársaság polgáraihoz intézett ultimátum. Az új alaptörvénnyel olyan politikai berendezkedés kiépítésére készülnek, amely kizárólag akkor működtethető, ha ők működtetik. Amellyel ellenzékből is képesek megbénítani a kormányzást és folyamatos politikai és alkotmányos válságba taszítani az országot, amíg a megtévesztett választók jobb belátásra nem térnek, és vissza nem szavazzák őket a hatalomba.

Az elmúlt szűk évtized tapasztalatai alapján kétségünk sem lehet afelől, hogy ezt meg is tennék. Ezt a célt szolgálja az alkotmánybírósági kontroll kiiktatása, a parlament feloszlathatóságának ravasz trükkje az általuk kinevezetett Költségvetési Tanács vétója útján, a független ellenőrző intézmények feltöltése pártemberekkel több ciklusra.

Az alkotmánytervezet tehát a demokratikus legitimáció alapelveit teszi zárójelbe.

Az alkotmánybíróság majd akkor kaphatja vissza hatásköreit, ha az államadósság a GDP 50 százaléka alá csökken. Az alkotmányossági felülvizsgálat pedig egyébként is a közelebbről meg nem határozott „történelmi alkotmány” és a majd csak ősszel meghozandó kétharmados („sarkalatos”) törvények együttes értelmezésével végezhető el. Az előbbi tényleges tartalma merő homály és történelmi misztika, az utóbbiak tartalmáról ma még csak sejtéseink lehetnek, bár illúzióink aligha.

Az alaptörvény ebben a formában lényegében határozatlan időre alkotmányos szükségállapotot vezetne be Magyarországon. Bizarr módon épp egy friss kvázialkotmány, amely ugyan elvben rendelkezik jogokról, ám ezek garanciáit bizonytalan időre felfüggeszti. A szükségállapot bevezetésének egyetlen vélelmezhető indoka – mivelhogy gazdasági összeomlás, államcsőd, földrengés és háború egyelőre nem fenyeget – csak az lehet, hogy a tervezet alkotói szerint Magyarországon nincs és belátható időn belül nem is lesz olyan ellenzék, amely a haza üdvét szolgálná, a magyar választók ítélőképességében pedig nem lehet megbízni. Teszi ezt az a társaság, amely az egyöntetű választói akarattal, a „fülkeforradalommal” igazolja lépéseit. A Fidesz a magyar jobboldal rosszabbik felének két évtizedes lázálmát iktatja az alaptörvénybe: egyedül mi vagyunk hivatottak az ország vezetésére, a nemzet képviseletére. Ha ez megtörténik, 2012. január 1-jétől Magyarország alkotmánya arról fog rendelkezni, hogy az állam különböző meggyőződésű és világnézetű polgárai többé nem egyenrangú felei egymásnak. Csekély vigasz, hogy a közjogi szerkezet gyáva túlbiztosítása arról tanúskodik, hogy megalkotói már a 2014-es választásokon vereségre számítanak.

Az elmúlt hónapok eseményei alapján nincs okunk jóhiszeműnek lenni, és azt sem hihetjük, hogy a szöveg sutasága, a preambulum ízléstelensége csupán átgondolatlanságot, frusztrációt és zűrzavart tükrözne. Rosszabb a helyzet. A javaslat ugyan hajmeresztő, de van benne rendszer.

A közjogi szerkezet anomáliáin túl három célirányos elmozdulást fedezhetünk fel a szövegben a rendszerváltás alkotmányához képest: 1. a politikai közösség kollektivista felfogása, 2. az állam világnézeti semlegességének elvetése, 3. az alapjogi védelem és garanciák aláaknázása.

A köztársaság egyszerű technikai terminusként hátrébb sorolódik, miközben az alkotmány az etnikai és kulturális értelemben vett, ezeréves múltra és államiságra visszatekintő magyar nemzetet jelöli meg az államot birtokló politikai közösségként. A politikai közösség eme neokollektivista fölfogása nemcsak a preambulumban jelenik meg, hanem rányomja a bélyegét az alapjogokat definiáló szakaszokra is. Az alapjogokat minden alkotmányos rend korlátozza, de a korlátozás feltételeit rendszerint az alkotmányjog kerete és fogalmi nyelve jelöli ki, amelynek vezérlő elve a polgárok szabadsága és egyéni autonómiája. Ezért: alapjogot korlátozni csak más alapjog vagy alkotmányosan elismert parancsoló közérdek (közrend, közbiztonság) védelmében, csak a szükséges, célszerű és arányos mértékben, a jog lényegi tartalmát nem csorbító módon lehetséges.

Ezzel szemben ez a szöveg a szabadsággal mostohán bánik. A fogalom lényegében csak különféle erkölcsi elvárások és kötelmek függvényé ben jelenik meg. Bevezet számos, a kollektívum érdekéből és az alkotmányozó alany vélelmezett erkölcsi és kulturális karakteréből eredeztetett szabályt, kötelességet, elvárást, s ezek alapján is lehetővé teszi az alapjogok korlátozását. Ilyenek pl. az „értékteremtő” munka iránti kötelesség, a tulajdonhoz fűződő „társadalmi felelősség” kötelme stb. Más alapjogok esetében a korlátozás lehetséges szempontjait a „sarkalatos törvényekbe delegálják anélkül, hogy határozott garanciát adna az alkotmány az adott jog lényegi tartalmának korlátozhatatlanságára (l. gyülekezési jog). Magyarán: az alaptörvény szabad kezet ad a kétharmados többség számára számos alapjog ízlés szerinti korlátozására.

Az államhatalom látványosan elköteleződik egy erkölcsi értékrend, életmodell mellett, ezért sok magyar állampolgár rosszul fogja magát érezni ebben a közegben, nehezen azonosul a közhatalom által megfogalmazott célokkal és elvárásokkal, így szuverén polgárhoz méltatlan helyzetbe kerül. A folyamat belső logikája és a Fidesz eddigi viselkedése alapján arra kell számítani, hogy az alkotmányos rend átalakítása, a magyarországi jogi környezet – a büntetőjog, a munkajog, a szociális jogok, a sztrájkjog – átszabása gőzerővel folytatódni fog. Mindennek közvetlen következményei lesznek az oktatás-, a szociál- és a kultúrpolitikában, ezek körvonalai már most is jól kivehetők. Az alkotmányozás ennek a terepét készíti elő, midőn szisztematikusan tágítja a törvényhozó hatalom mozgásterét a jogbiztonság, a szabadságjogok és az egyéni auto nómia rovására. Az alkotmánybíróság jogköreinek kurtítása, az új médiatörvény, vagy a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása alkalmával már láttuk, hogy eddig sem voltak tabuk. Az alaptörvény elfogadása után még kevésbé lesznek.

A szabadságjogi alapú, liberálisdemokrata alapvetés helyébe a tekintélyelvű-nacionalista-konzervatív elkötelezettség lép. Ennek nemcsak az a következménye, hogy az államapparátusban és a köztisztviselői/közhivatalnoki karban a mostaninál is erőteljesebbé válik a kontraszelekció, hanem az életviszonyainkat alakító közpolitikai alternatívák köréből is kizáródnak azok a javaslatok, amelyek nem kompatibilisek az új rend ideológiai arculatával. A döntési alternatívák beszűkülnek, a hozzáértés háttérbe szorul. A csak a kinevezőiktől függő, megfélemlített köztisztviselői apparátus képtelen lesz szakmai kontrollt gyakorolni, ha a politikusok voluntarista ámokfutásba kezdenek.

Számolni kell egy még súlyosabb következménnyel is. A modern alkotmányos demokráciák legfőbb praktikus erénye a rugalmasság, az erőszakmentes és szabályozott hatalomváltás lehetőségének biztosítása. Midőn nagyjából egy évvel ezelőtt az elemzők azon elmélkedtek, milyen következménye lehet a Fidesz kétharmados többségének, még a szkeptikusok is azt hangsúlyozták, hogy a legfőbb kérdés az, megváltozik-e a békés, szabályozott hatalomváltás lehetősége, aminek alapfeltétele a fair választási rendszer és a szólásszabadság csorbítatlansága. A médiatörvény anomáliái ismertek, a választójogi törvény egyelőre maga a titok. A közhatalmi szerkezetnek az új alaptörvényben előirányzott túlbiztosítása végletesen megmerevítheti a politikai rendszert. Ez elviselhetetlen feszültségekhez vezet, ha a jelenlegi többség elveszti a választók bizalmát. Akkor mi fog történni? Folyamatos politikai válság? Hideg polgárháború? Ahogyan 2002 után is történt, noha az orbáni jobboldal akkor még a most készülőnél sokkal gyengébb intézményi, ideológiai és médiapozíciókkal rendelkezett?

Látszólag ellentmondás feszül az antiliberális alkotmányozási láz és aközött, hogy a kormány neoliberálisnak is nevezett neokonzervatív adó és jövedelempolitikát vezetett be. Az ellentmondás látszólagos. A „neoliberális” eltévelyedés a gazdagpárti és szegényellenes jövedelemátcsoportosításban ki is merül. A neokon elgondolásban ugyanis az állam nemcsak és nem is feltétlenül a GDP-arányos költségvetési újraelosztás tekintetében tételeződik kisebbnek, hanem a gazdasági tranzakciókban való részvétel tekintetében is. Ott privatizáció van – itt államosítás. Ott az állam legfontosabb feladata a gazdaságban, hogy jogbiztonságot garantáljon a gazdasági tranzakciók államtól független résztvevői számára („éjjeliőr állam”), itt szó sincs jogbiztonságról (visszamenőleges hatályú különadók és büntetőadók). A kormány tudatosan kiiktatja a gazdaságpolitika alkotmányos kontrollját és lazítja a munkavállalói és a szociális jogok alkotmányos biztosítékait. Mondhatnánk, ilyen állat nincs. Pedig van: a dél-ázsiai „kistigrisek”, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és a többiek egykori modernizációs modellje, korlátozott demokráciája, reformdiktatúrája, autoriter rendszere. Kína is ezt próbálja követni. Lehet, hogy az alkotmányos szósz a magyar szellemről csak olyasmire szolgál, mint a kínai gyorsbüfékben a magyarosra pöndörített pörköltszaft. Orbán Viktor sokszor kifejtette, hogy a Nyugat lemaradásban van, a szél keletről fúj. Ideje lenne már egyszer elhinnünk, hogy komolyan beszél.

(A Beszélő áprilisi számában megjelenő tanulmány rövidített változata)

A szerző történész

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.