Szerencsére a miniszterelnöktől megtudtuk, hogy a magyarországi változásokat nem lehet a régi fogalmakkal leírni. Még jó, mert különben a kép – szűk egy évvel a kormányváltás után – egyszerű szavakkal kifejezhetően: nagyon gyászos lenne. Úgy fest, a kabinet az érdekérvényesítésnek egyetlen legitim formáját ismeri (el): be kell lépni a pártba, és minél följebb kell kapaszkodni a hierarchiában, ha valaki azt akarja, hogy meghallják a hangját.

Az Akadémiától az orvoskamarán át a Vadászati Védegyletig mindenütt azt látjuk: csak az ülhet oda a tárgyalóasztalhoz, aki a pártot (is) képviseli.

A rendszerváltás óta önbevallás szerint pártsemleges (bár az egyenlő távolságtartás látszatát azért gondosan kerülő) szakszervezeteknek ezekben a partikban nem osztanak lapot. Magyarországon amúgy is hagyomány, hogy csak az erős zsarolási potenciállal bíró (jellemzően közszolgáltatóknál működő) munkavállalói érdekképviseletekre figyel oda a hatalom – a mostani azonban rájuk sem. Nem kíváncsi olyan szervezetekre, amelyek a kormánnyal szemben próbálják meg az érdekeiket kifejezni.

Ez a felállás – hogy egy jelentős csoport mást akar, mint a kormány – nem fér bele a nemzeti együttműködés kereteibe: a kabinet majd jól megvédi a munkavállalókat (ha kell, akkor nyilván saját képviselőivel szemben is). A kormány mindenkinek jót akar, tehát aki valami mást szeretne, az bizonyára rosszban sántikál.

A miniszterelnök magyar hangja a hét végi szakszervezeti tüntetésről értesülve azonnal meg is magyarázta a megmagyarázhatatlant: mivel a mostani kormány elutasítja a megszorításokat, a munkavállalók pedig nyilván a megszorítások ellen tüntetnek, ők és a kormány egy oldalon állnak. Ez egy rokonszenvtüntetés lesz.

Az ötvenezres demonstráció magyar résztvevői viszont másképp látják: szerintük fölösleges nemzeti egységet mímelni ott, ahol kormányprogrammá válik, sőt az alkotmányba is beépül a jövedelmeknek és az esélyeknek az alul lévők kárára történő, a gazdasági elitet és a tehetőseket kedvezményező átcsoportosítása.

A „nem megszorítások” kormányának tevékenységét jelentős munkavállalói csoportok érzékelik megszorításként, és ezen az az ideológia sem változtat, amibe az elvonásokat csomagolják. Jól hangzik ugyan, hogy a hatalom most nem megszorít, hanem keményen harcol a globalizáció idegen erői ellen a magyar érdekekért, csak nehéz komolyan venni. Mert ha mindez igaz, akkor Magyarország az egyetlen hely a világon, ahol végső soron a globalizációt is, meg a globalizáció elleni küzdelmet is a munkavállalók sínylik meg.