Bakaruha, avagy Orbán ellentmondásos viszonya a sorkatonasághoz
Ha pedig így lesz, akkor adott esetben a képviselő úrhoz hasonlóan, bambán néz majd, aki életében nem látott még közelről fegyvert. Már majdnem kiélesedett a gyanú, hogy a kormány a sorkötelezettség visszaállítását tervezi, amikor Szijjártó Péter miniszterelnöki szóvivő kijelentette: ez nem áll a kormány szándékában.
Most kezdhetünk csak igazán nyugtalankodni. Mert ha valaki, hát a szóvivő igazán ismerheti a kormányfő ellentmondásos viszonyát a sorkatonasághoz, vagyis azt, hogyan jutott el a 18 éves „katonaszökevény” a 2000-es évek elejére ahhoz a mondathoz, hogy „azokra kicsit másképp tekint az ember, akik nem tettek katonai esküt.” Úgy, hogy ne vegyünk mérget rá, hogy ha az alkotmányba nem is, a honvédséget szabályozó sarkalatos törvénybe nem kerül be mégis az általános katonai kiképzés valamilyen formája.
Pósán képviselő úr logikája persze elakad, ha feltesszük neki a kérdést: miért is kell a haza védelmét egy XXI. századi alkotmányban általános állampolgári kötelességgé tenni, miért nem ruházhatja azt át a polgár a hivatásos fegyveres testületre egy olyan világban (főként Európában), ahol a hagyományos hadviselésnek semmilyen indoka, értelme. Mert erre a kérdésre racionális válasz nincs, csak emocionális.
A haza védelmének romantikus akcionizmusa része annak a szemléletnek, amely – vezetője nyomán – a jobboldali politikai elit egészének sajátja. Kicsit másként tekint arra, aki nem tett hazafias katonai esküt, mert kicsit másként tekint az állam és polgárának viszonyára is.
Erős, mindenre kiterjedt államot látna szívesen, az azt feltétlenül kiszolgáló polgárokkal a kebelén, kiknek lelkében első helyen áll az állammal szembeni feltétlen kötelesség. Erről jegyzi meg a porosz állam kapcsán Sebastian Haffner német történész: „Ezzel a pótvallással el lehetett éppen éldegélni, sőt rendes, tisztességes emberként lehetett vele élni – amíg az állam rendes és tisztességes maradt.”
A kérdés ma: meddig marad „rendes és tisztességes” a mi új, erős, „forradalmi” államunk? Mert itt kevés a bizonytalan becsületszó. Jogrend kellene, amellyel a polgárok ellenőrizhetik saját államuk tisztességét (is). S ez az, amiben a mai hatalom nem mutatkozik éppen megértőnek.
Nem elég a jobboldali elit krémjének militarista vonzalma, némi külső nyomás is nehezedik rá. Nem mértékadó, de elgondolkodtató, ahogy az új szelek fújta Honvédelmi Minisztérium magas rangú tisztje nyilvánosan figyelmeztet a veszélyre: „vészesen terjed az antimilitarizmus, pedig könnyen felborulhat a világbéke... mióta megszűnt a sorkatonaság, egyszerűen más lett az emberek, mindenekelőtt a fiatal felnőtt generáció lelkülete. Lehet, hogy az iskola például megpróbálta rendre, felelősségre, a társak iránti szolidaritásra, azaz bajtársiasságra nevelni őket, de a honvédség nemcsak próbálkozott ezzel, hanem keményen rá is szorította a besorozott férfi akat. Nem volt mese” – mondja Maruzs Roland őrnagy (Magyar Hírlap, 2011. április 6.). És alighanem nagyon sokan egyetértenek vele, mert valamiféle rendet áhítanak. S mivel szabadon élhető polgári demokratikus rendet senki nem vázol eléjük, hát a rációról lemondva a romantikába menekülnek.
Miért kevésbé törékeny a béke egy harckészültségben élő látens népi hadsereggel, mint egy antimilitarista társadalommal? – ez túl racionális kérdés az erő rendjét áhítónak, aki elhitte: az állammal szemben az individuum megőrzésére és kiterjesztésére tett minden mozdulatban a dekadencia jelét kell látni. Nem látja: amit rendnek gondol, az a „right is might”, a „jogom van arra, amit meg tudok tenni” filozófiájának állami szintre emelése, aminek gyakorlásából ő maga kimarad.
Az antimilitarizmus eszméje kioltja az emberekből az önvédelem képességét – mondja az őrnagy –, pedig új feszültségek, érdekellentétek keletkeztek, s keletkeznek... Átfogó olaj- és energiaválság, kontinentális ivóvíz- és élelmiszerhiány, a nyomában bizonytalan állami viselkedés.
„Egyedül vagyunk”, ha nem most, hát lehetünk holnap – ha pedig így van, akkor vesszen az antimilitarizmus, nincs mese, előre a fiatal felnőtt generáció bajtársias, szolidáris lelkületéért, amellyel a politikai hatalomban született katonai parancs feltétlen végrehajtásával megvédjük a hazát. Vagy legalább a regnáló hatalmat. A lényeg: a polgár morális autonómiája valamiféle poros-ködös nacionalista kollektivizmus kedvéért felszámoltatik. Szellemi bakaruha, nacionalista kötelezettség – élhető hazafias közösség helyett.
