Lektorként bizonyára részt vett azokban a szakmai vitákban is, amelyek a budapesti holokausztkiállítás koncepciója, felépítése körül folytak. Hogyan emlékszik ezekre?

Engem csak a kiállítás úgynevezett történeti forgatókönyvének lektorálására kértek fel. Ami a kiválóan megírt forgatókönyvet illeti, az világosan tükrözi a holokauszt-szakemberek közötti vitákat a „végső megoldás” okairól, lefolyásáról. Két alapnézet ütközik: az egyik szerint a nácik hosszú időn át és igen határozottan készültek az európai zsidóság kiirtására, a másik szerint a nácik és szövetségeseik alkalom szülte tolvajokhoz hasonlíthatóak, akik akkor és ott kezdtek a zsidóság kiirtásához, amikor és ahol ez minden másnál jobb megoldásnak tűnt.

A magyarországi holokauszttal kapcsolatban magam az alkalom szülte akciók tételében hiszek: biztosan akadtak olyanok, akik 1919-től, vagyis az ellenforradalom hatalomra jutásával kezdődően arról ábrándoztak, hogy minden magyar zsidótól megszabadítják az országot, akár kiutasítás, akár tömeggyilkosság árán is. De a radikálisok csak kisebbséget alkottak a sok antiszemita között. Még a nyilas időkben is kétféle politika érvényesült: egyrészt a szörnyű téli gyalogmenetek során körülbelül ötvenezer zsidót gyilkoltak meg az Ausztria felé vezető utakon és az osztrák határon, másrészt maga a Szálasi-kormány állította fel 1944 utolsó heteiben, a budapesti gettókat, amelyekben százezer ember élte túl a háborút. Ezeket a későn született gettókat Európában egyedülálló jelenségként tartjuk számon.

A hivatalban lévő magyar kormány egyik államtitkára szerint nem szabad a későbbi magyarországi holokauszttal összefüggésbe hozni a többi között Horthy kormányzó és a magyar hadsereg alakulatainak bevonulását a bécsi döntésekkel „visszatért” országrészekbe.

Nem értem, hogy egy olyan feltehetően művelt és olvasott ember, mint Gál államtitkár, hogyan tehetett ilyen kijelentéseket. Ahová a magyar csapatok 1938 és 1941 között bevonultak, ott azonnal érvénybe is léptették a zsidótörvényeket. Az ilyen formában megbélyegzett és listába vett zsidókat könnyű volt 1944-ben összeszedni és deportálni. Ha a magyar csapatok 1940 augusztusában nem vonulnak be Észak-Erdélybe, akkor 1944 májusában–júniusában nem küldhették volna az észak-erdélyi zsidókat Auschwitzba. 1944-ben Dél-Erdélyben is történtek atrocitások.

Kevésbé ismert tény, hogy amikor a románok 1944 augusztusában átálltak a szövetségesek oldalára, a magyar hadsereg betört Dél-Erdélybe. Ott sok más ténykedése mellett több száz zsidó polgári személyt megölt, valamint azonnal hozzálátott az ottani zsidóság elkülönítéséhez. Ezzel kapcsolatban hivatkozni szeretnék Ungváry Krisztián A magyar honvédség a második világháborúban (Osiris Kiadó, 2005.) című kiváló könyvére, amelynek 324. oldalán a következők olvashatók Arad város 1944. szeptember 13-i felszabadításáról: „Heszlényi altábornagy utasítására a magyar katonai közigazgatás sajnos hozzálátott a zsidóellenes intézkedések (gettósítás, sárga csillag) bevezetéséhez is”. Deportálásra azonban nem maradt idő, mert az egyesült román és szovjet seregek közeledtével a magyar csapatok egy héten belül Arad kiürítésére kényszerültek. Én Gál államtitkár kijelentésében azt a meddő és értelmetlen igyekezetet látom, hogy az igazságot eltitkoljuk önmagunk és mások előtt. Pedig el nem mondhatom, mennyire javítaná Magyarország sokat emlegetett imázsát, ha a magyarok – a németekhez, franciákhoz, hollandokhoz, belgákhoz, norvégokhoz hasonlóan – végre kollektíven szembenéznének a történelmi valósággal és a hetven éven át kultivált hazugságokkal. A zsidóság sorsát illetően a második világháború során a magyar kormány, a hadsereg és a nép nem viselkedett sem rosszabbul, sem jobban, mint sok más európai ország. Viszont ami a magyarság nemzetközi megítélését ma rosszabbá teszi, az a makacs, gyakran hisztérikus ragaszkodás a nemzet mindenkori ártatlanságához.

Az új magyar alkotmány tervezetének kidolgozói szerint az állam jogképessége megszűnt a német megszállástól, 1944. március 19-től. Ezt a tételt átvéve, az említett kormányzati portálon nyilatkozó államtitkár megállapította, hogy a német megszállás alatt létrejött magyar kabinet „bábkormány” volt. Ebből az következne, hogy a kormány cselekedetei, így a magyarországi holokausztban való közreműködése sem tekinthető a Magyar Állam felelős aktusának. Ön hogyan ítéli meg ezt?

A jogfolytonosság kérdése sok országot, politikust, történészt foglalkoztat, rengeteg vitára ad alkalmat, de akármi legyen azok kimenetele, mindenképpen veszélyes játék a múltért másra hárítani a felelősséget. A kommunista időkben szokás volt a holokausztért való teljes felelősséget az „uralkodó körök” nyakába varrni, elfeledve, hogy nem grófok voltak azok a „keretlegények” akik az orosz fronton a zsidó munkaszolgálatosokat halálra kínozták, és nem földbirtokosok voltak, akik 1944 tavaszán az utolsó szögig kifosztották az elhurcolt zsidók után maradt falusi házakat. Az 1990-es változás után magyar politikusok bátran vállalták a múltért való felelősséget, ma viszont az új alkotmány preambuluma azt kívánja leszögezni, hogy a német megszállással megszűnt a Magyar Állam jogképessége, s így a nemzet nem felelős azért, ami 1944 és 1990 között történt. Akik ezt állítják, elfelejtik, hogy a német megszállás után Magyarországnak megmaradt a kormányzója, a kormánya, a parlamentje és a legalább félmilliós hadserege, amely az országban maradt néhány ezer német katonát könnyen fogságba ejthette volna, ha akarja.

Megmaradt továbbá a felfegyverzett csendőrség, a rendőrség és a hatalmas közigazgatási apparátus. Nem, a március 19-e utáni idők kormánya nem volt bábkormány, mert ha az lett volna, akkor Horthy Miklós nem tudta volna hatalmi szóval elejét venni a budapesti zsidók deportálásának, s nem lett volna képes az országban tartani a munkaszolgálatos férfiak óriási többségét. Végül tekintélye és hatalma – egyébként téves – tudatában nem készülhetett volna a kormányzó 1944 őszén az átállásra. Hogy az ellene irányuló SS-puccs olyan sikeres volt október 16-án, az nem a néhány német ejtőernyősnek volt tulajdonítható, hanem annak, hogy a magyar tisztikarnagy többsége folytatni akarta a háborút, és ezért nem engedelmeskedett a „Legfőbb Hadúr” parancsának. Ami pedig 1944 tavaszát illeti: nagy tévedés azt állítani, hogy Adolf Eichmann és száznál is kisebb létszámú „szakértő csoportja” hajtotta volna végre a deportálást.

Annak sikeréhez gyakorlatilag minden magyar főszolgabíró, polgármester, köztisztviselő, rendőr, csendőr, vasutas, tanító, sőt sok vidéki orvos és bába együttműködése volt szükséges. Az utóbbi két csoport tisztes különdíjazás mellett azzal foglalkozott, hogy a deportálásra váró nők nemi szervében az esetleg ott elrejtett ékszerek után kutasson. Még nagyobb tévedés olyat állítani, amit úton-útfélen hall az ember, hogy ez a sok közalkalmazott a súlyos büntetéstől való félelmében vett részt a deportálásokban. A történelem nem jegyzett fel egyetlenegy olyan esetet sem, amikor valakit megbüntettek volna azért, mert kivonta magát ebből. A történelemhamisítás törvénybe iktatásának mai kísérletét nem lehet eléggé súlyosan elítélnünk.

Deák István