Magyarország, nulla év
1948-ban Roberto Rosselini készített dokumentumképekben gazdag filmdrámát Germania anno zero, 1991-ben Jean-Luc Godard Allemagne 90 neuf zero címmel a világháború, illetve a hidegháború végének korhangulatáról, nemzeti és világkataklizmák után. Németország régóta túl van több nulla éven is, de nálunk 2011. január 31-én, Budapesten, a filmkritikusok díjainak kiosztásakor Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár arról beszélt, hogy a filmtörténet majd úgy emlegeti a magyar filmet, hogy „2011 előtt, és 2011 után”. Ami szintén egyfajta nulla évet jelent, azaz háborús korhangulatot, kataklizmát, fülkeforradalmi káoszt, és enyészetet. Jelenre, közeljövőre.
Amikor a jó nevű Schnitt című német filmes magazin januárban felkért, írnék cikket a magyarországi filmcenzúrával kapcsolatban, elsőre elmosolyodtam. Európában filmet nem kell cenzúrázni – és most nem a gyermek- és ifjúságvédelem „karikáiról” beszélek –, hiszen az európai film szinte mindenütt, legalábbis részben állami támogatásból valósul meg, amelyik film pedig ezt nem kapja meg, az az esetek 98 százalékában sohasem kerül vászonra. Igaz, voltak már a magyar filmtörténetnek olyan időszakai, amikor létezett filmcenzúra, gyorsan át is tekintettem ezeket a német cinéphile-eknek. Eszerint a cenzúra egyik formája a származási cenzus szerinti korlátozás. Például a kivételes képességű Tóth Endre 1939–40-ben egy év alatt négy játékfilmet is rendezett Magyarországon.
A legenda szerint sok vígjáték könnyed rendezője, Keleti Márton megállította egy alkalommal a filmgyár udvarán, azzal, hogy „Tudja maga Tóth, maga miért csinál most annyi filmet? Azért, mert mi, zsidók, nem rendezhetünk”. (A második zsidótörvény 1938-ban lépett életbe Magyarországon, a zsidónak minősülő magyarok munkavállalását, sok egyéb mellett, a filmkészítés területén is korlátozták.) Tóth elszégyellte magát, olyannyira, hogy rövid időn belül Angliába keveredett, ahol a Korda fivérek segítségével bekerült a filmcsinálásba, majd továbbment Hollywoodba és André de Toth néven film noirok és westernek méltán ismert kismestere lett – írtam.
Volt aztán a többpárti politikai szempontok szerinti kultúrtámogatás rendszere. „A háború után hivatalos filmcenzúra nem volt, de a félig demokratikus, úgynevezett »koalíciós időszakban« (1945–47) – melyben a szovjet hadseregre támaszkodó kommunista párt már ellenőrizte a Belügyminisztériumot és a politikai rendőrséget – a kormányba integrált mind a négy pártnak megvolt a maga filmstúdiója, össze lehetett tehát vetni, hogyan néz ki egy szocdem film összehasonlításban egy parasztpártival, egy kisgazda mozi a kommunistával.” (A rendszerváltás után, legalábbis igényszinten vagy szempontként felvetődhetett bizonyos filmalkotók és filmelőállítók ideológiai- vagy pártkötődése. Most viszont ugye „kétharmad” van, az pedig, tudjuk, mindent visz, nemcsak politikát, de államigazgatást, sőt gazdaságot is, ebben a kultúra, s azon belül is a filmkészítés csekélység.)
1948 után a korábban említett összehasonlítási lehetőség nem maradt meg, kommunista filmet lehetett összehasonlítani kommunistával, szocreál „termelési filmet” haladó vígjátékkal. Slussz, passz. A rendszer működését a MAFILM-en belül működő Központi Dramaturgia segítette, ez a szerv volt a magyar sztálinista kultúrhatalom filmes cenzúrahivatala, mely már a forgatókönyvek szintjén válogathatott. Két szinten működött persze, a stúdiók és a minisztérium szintjén, hisz a cenzort is lehetett, sőt bizonyos vélemények szerint kellett is cenzúrázni egy oly fontos (vö. Lenin) műnemben, mint a film. 1956 után a Központi Dramaturgia megszűnt, a gulyáskommunizmus korában a magyar film – előbb allegorikusan, áthallásosan, később egyre direktebben – megfogalmazhatott politikai különvéleményt is.
A rendszerváltástól a közelmúltig tartó időszak működési elveinek szétszálazó elemzése szétfeszítené e dolgozat kereteit, maradjunk annyiban: a rendszer nem volt tökéletes, kicsit sem. 2001–2002-ben az akkori kormányzat tett már egy kísérletet a filmszakmai centralizációra – akkor Sípos Kornél volt a kiszemelt vezető –, de a Filmművész Szövetség ellenállt, a Madzag Egyesület röplapozott a Szemlén, a Fidesz választási veresége után nyilván sokan úgy értékelték a következő szakmai fiestán Medgyessy Péter támogatásnövekedési felajánlását, majd a 2004-es filmtörvényt, mint amely az előző Orbán-kormánnyal szembeni kiállása miatt „jutalmazza a szakmát”. Ami most nyilván visszaüt. (Még akkor is, ha a filmtörvényt egyhangúlag fogadta el a parlament.) A tavaly április óta történteket sem lehetne dióhéjban összefoglalni. A Magyar Mozgókép Közalapítvány alapítói Fidesz-közelinek gondolt vezetőt választottak, ám finoman szólva ez sem mentette meg a „szakma önkormányzatát”.
A gyártás leállt, a koprodukcióban készíteni vágyott alkotásokból hiányzik a magyar láb, a magyar részvétellel készülő filmek, forgatókönyvek elől menekülnek a külföldi partnerek, a „magyar producer”, mint hívószó a libériai gyerekkatonával vagy a szomáliai kalózzal vált egyenértékűvé a szolid biznisz világában. Lett viszont kormánybiztos! És rögtön a berlini fesztivál magyar szervezésű társrendezvényén örvendeztette meg hallga tóit azzal, hogy most még tájékozódik, kilencven napot kért terveinek nyilvánosságra hozataláig. Ez másfél hónap múlva lejár, addig csak ügyek vannak, például a széles látókörű és népszerű Titanic Filmfesztiválé, mely az idén egy kanyi támogatást sem kap. Vagy a szokásosan februári Filmszemle, amely májusra tolódott, ám a hírek szerint jelentős filmesek (Tarr, Török) jelentős munkáikat nem engedik itt bemutatni.
Andy Vajna elképzeléseiről nem sokat tudni még, feltehetően neki sem kedves az a zavar, hogy az egyik minisztérium finanszírozza, míg egy másik alá tartozik. Hollywoodi emberként nyilván örülne az amerikai és távol-keleti filmipari bérmunkának, a kevesebb, de nézettebb filmnek, utóbbi elérésében pedig a kötelezően magasabb marketingköltségnek. Valószínűleg racionálisabb, mozgékonyabb (nem pályázati terminusokban, hanem folyamatos pályáztatásban gondolkodó) rendszert akarhat, és szinte bizonyos, hogy a komplikált európai koprodukciók bürokratikus lassúságát legalábbis idegenkedve szemléli. Az elmúlt kormányzatoknak mind volt nagy költségvetésű liebling filmje (első Orbán-kormány: A hídember. Rendező: Bereményi Géza. A Medgyessy-kormánynak: a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanság című regényéből készült film. Rendező: Koltai Lajos. A Gyurcsány-kormánynak pedig az 1956-os témájú Szabadság, szerelem. Rendező: Goda Kriszta, producer: Andy Vajna). Nagy költségvetésű liebling filmje ennek a mostani kormánynak is lesz, nem vitás. A kérdés, hogy csak ilyesmi lesz, vagy kap valamit a „másik kétharmad” (a Fideszt körülbelül az összes szavazásra jogosult polgár 33 százalékának szavazataival választották meg), készülhet-e a következő, ki tudja milyen hosszú időszakban olyan film, ami nem a jelenlegi vezetés által favorizált filmelőállító, rendező és téma szentháromsága lesz.
Aczél György három T-jét, a fiatalabbaknak: „támogatott, a tűrt és a tiltott”, a gulyáskommunista „helyettes minisztrál” kései utódja, Szőcs Géza a három F elvével újította meg („finanszírozandó, felejthető, felejtendő”) 2010-ben. Hogy mi és ki lesz a „felejtendő”, sokan találgatják ezt manapság Budapesten. Eörsi István író 1981-ben, a lengyelországi helyzetet mintegy megirigyelve az Írószövetség kongresszusán egy kormányzati Cenzúrahivatal felállítását javasolta. Aki ismerte Eörsit, az tudja, hogy rendíthetetlen ellenzéki, tőrőlmetszett demokrata és végtelenül ironikus ember volt, de itt nem viccelődésről volt szó: azt javasolta „ne írókat tiltsanak be, hanem műveket”. Származási cenzus vagy sztálinista Központi Dramaturgia vélhetően nem lesz Magyarországon megint, a politikai leosztások rendszeréhez nincs politikai ellenoldal, ám valakik nyilván meg fogják határozni azt, hogy kik és/vagy mik a „felejtendőek” a filmszakmában is.
Nekik is van vigasz, és nem csak a külföldi munka. Tavaly nyáron ugyanezeken a hasábokon írtam egy cikket, Szamizblog volt a címe. Arról szólt, hogy az újságírókon, a médiamunkásokon, kiadókon, főszerkesztőkön fog múlni, mennyire engedelmeskednek ennek a majdani (azóta komoly európai uniós vitákat és módosítást – bár nem elégséges módosítást – kiváltó) médiatörvénynek. Külföldi szerver, blog, szamizdat – mint a hetvenes-nyolcvanas években – az államilag regisztrált blogok, a goszizdat (goszizblog) ellenében. A nem támogatott („felejtendő”) filmre is ez vonatkozik: ha nincs állami filmpénz, a támogatások állami megaprodukciókra, kurzusfilmekre mennek, akkor majd lesznek telefonnal forgatott websorozatok, olcsó technikával készített dokumentumfilmek az undergroundban, egyszer a gazdasági válság is véget ér, és a most bezáruló politikai rendszer is valamikor kinyílik. Nagyon fontos, hogy az európai filmkészítők és filmbarátok figyeljenek oda, mi történik a magyar filmesekkel.
Magyarország nem Irán, nem is lesz az, Tarr Bélát sem ítélte volna a Der Tagesspiegelinterjúja miatt hat év börtönre és tiltotta volna el húsz évre a szakmától a (német terminológia szerint) „gulyáspopulista” hatalom, mint az Jafar Panahival történt Teheránban, még akkor sem, ha éppen nem vonta volna vissza az interjút. Mert sem a „kommunizmus”, sem a „populizmus” nem szép és nem lélekemelő, de azt se feledjük, hogy ezekben a szókapcsolatokban a „gulyás” előtag kicsinyítő képző!
