A Jogképes Magyar Királyság hivatalos propagandája a területvesztés tragédiáját következetesen, hevesen és évtizedeken át zsidó bűnként pertraktálja, így neveli polgárait, hivatalnokait, ifjúságát és erőszakszerveit. A fajvédelem és a területi revízió eszméjét szorosan összekapcsolja. Törvények sorával zárja ki a leendő áldozatokat az egyenrangú polgárok köréből, gondosan ellehetetleníti, kiszolgáltatottá teszi őket jogilag, politikailag, gazdaságilag, a német megszállás előtti években már a legszigorúbban faji alapon.

A jogrendből kivetettekkel való szolidaritást aljas nemzetellenes tevékenységként kezeli és bünteti, a zsidótörvények alkalmazásában való tevékeny részvételt bő kézzel jutalmazza. Első számúnak minősített nemzeti érdekeit: revíziós törekvéseit fasiszta és náci diktatúrákhoz köti, azok szövetségi rendszeréhez kapcsolódik, miközben a nácik fennhatósága alatt már szorgalmasan deportálják, öldösik a zsidókat. Az ország visszatért területei kivétel nélkül Hitler birodalomépítő törekvéseivel összefüggésben, a birodalom erejének köszönhetően, túlnyomórészt már a világháború kirobbanása után tértek vissza.

A területek megtartásának elemi feltétele, hogy a Magyar Királyság a zsidó faj tökéletes eltüntetését célul kitűző náci birodalom oldalán lépjen be a háborúba. Munkaszolgálatos páriákkal, akikkel a keret azt tesz, amit akar, nem kell az életükkel elszámolni. Röviden és lakonikusan ennyi az, ami az államtitkár úr által bemutatott, hivatalosnak tetsző álláspont szerint nem áll ok-okozati összefüggésben a zsidónak minősített magyar állampolgárok elhurcolásával és elpusztításával.

„Meg lehet nézni, hogy Márai Sándor hogyan ír ezekről az eseményekről például az Ajándék a végzettől című kötetében” – ajánlja az államtitkár úr. Hát bizony meg lehet nézni, mert azt a kötetet két évvel a vészkorszak előtt zárták le. Tudnám helyette ajánlani, amit Márai 1945-ben írt a naplójába a számára legdrágább városról: „a magyarság nem azon a napon vesztette el Kassát, mikor az orosz csapatok oda bevonultak; elvesztettük, véglegesen, a napon, mikor 1938 novemberében Horthy csapatai megjelentek a Dóm előtt. Elvesztettük, mert amit hoztunk, a legrosszabb fajta reakció volt... mert hoztuk a magyar méltóságosuram-szellemet egy városba, mely a csehek alatt megismerte a demokráciát... nem érdemeltük meg Kassát. Nem akadt becsületes őslakos Kassán ez években, aki ne várta volna vissza a cseheket”.

Az értelmetlen állításoknak, ha nem elmehunyttól származnak, többnyire értelmes okuk van. Ebben az esetben is így van ez. Ahol az állampolgári egyenlőség, szabadság és jogbiztonság normáit a hatalom nemzetidegen korlátozásnak állítja be, ahol ezeket a normákat nemzetinek nevezett célok nevében leépítik, félrerúgják, ott a huszadik század bőséges tapasztalatai szerint szörnyű dolgok következhetnek. Ennek az ok-okozati összefüggésnek a tagadásáról van itten szó. A Holokauszt Emlékmúzeum elleni támadás tétje tehát nem más, mint a harmadik Magyar Köztársaság polgárainak egyenlősége, szabadsága, jogbiztonsága.