Egészen 1945 áprilisáig hűségesen kitartott Adolf Hitler mellett, uralma alatt folytatódott az ország kirablása: minden mozdítható értéket igyekeztek Németországba szállítani. Sok tízezer magyar, német és szovjet katona esett el az ország felszabadításáért vívott harcok során. A fővárost rommá lőtték és bombázták a 102 napig tartó ostrom alatt, miközben a nyilasok több ezer zsidót gyilkoltak meg. Rengetegen a Budapestről indított halálmenetekben vesztek oda – vonja meg Szálasi Ferenc hungarizmusának a mérlegét Karsai László történész. Szerinte kétség sem fér hozzá, hogy az emberiség elleni és háborús bűntettekért 1946-ban kivégzett „nemzetvezető” – ha már egyszer a kor törvényei lehetővé tették a halálbüntetést – bőven rászolgált az akasztásra.

A történész ugyanakkor túlságosan sematikusnak tartja azt a képet, ami az utókorban él Szálasi szerepéről. Ezért vállalkozott arra a némelyek által istenkísértésnek minősített feladatra, hogy megírja a nyilasvezér részletes politikai életrajzát.

A könyv befejezése előtt Karsai László felélesztett egy lassan feledésbe menő hagyományt: az MTA Történettudományi Intézetében műhelyvitát kezdeményezett (a szervezést Potó János vállalta) amintegy hatszáz oldalas kéziratról. Több mint harminc történész fogadta el a meghívást: a szakmai fórumra Miskolcról, Pécsről és Szegedről is érkeztek kollégák.

Kisebb munkáktól eltekintve a könyv először tesz kísérletet arra, hogy ne szimpátia vagy antipátia alapján, hanem történészi megközelítésből vizsgálja Szálasi életét – méltatta az „alapos felkészültséggel és tudással” megírt (igaz, néhány katonai tárgyú közlését tekintve pontosításra szoruló) kéziratot Szakály Sándor. Jó életrajz lesz, nagy vitákat fog kiváltani – tette hozzá.

Szalai Miklós és mások azt fi rtatták: őrült volt-e Szálasi? A kérdés már a kortársakat is élénken foglalkoztatta. Gartner Pál pszichoanalitikus orvos a háború után találkozott a népbírósági tárgyalásra váró hungarista vezetővel. Szakvéleménye szerint Szálasi életidegen, kóros személyiség: erre utal „egész életvezetése, túlértékelt eszméi, közösséget kereső lelkivilága (valójában: lelki egyedülléte), kifejezési bizarrsága, csökkent valóságérzéke”. A sajtóban és a köztudatban elterjedt vélekedésekkel szemben – hangsúlyozta az orvos – nem elmebeteg, hanem skizoid pszichopata.

Bár e két fogalmat az átlagember aligha képes élesen különválasztani, Karsai László is úgy foglalt állást, hogy politikai szempontból Szálasi és rendszere közveszélyes volt, de ő maga a szó klinikai értelmében nem tekinthető őrültnek. Jobban illik rá – mondta –a „megszállott fantaszta” kifejezés. Mintha fogalma sem lett volna arról, milyen világ veszi körül. A lázálmaiban élt. Pár héttel a háború vége előtt is töretlenül hitt a németek győzelmében, komolyan gondolta, hogy Hitlernek a „csodafegyver” segítségével elegendő lesz egyetlen nagy katonai offenzívát indítania. Akasztása előtt, az utolsó szó jogán elmondott – órákon át tartó – védőbeszédében Szálasi közölte: „ha egyetlen pillanatra, a legcsekélyebb mértékben is” kételkedett volna abban, hogy a németek megnyerik a háborút, „úgy halálosan szeretett magyar nemzetem és népem minden felém áramló hitét, bizalmát és szeretetét minden erőmmel és tehetségemmel félreérthetetlenül, egyértelműen és ingadozás nélkül az azonnali béke megkötésének becsületes szolgálatába állítottam volna”.

Hitlerből csak öngyilkosságának hírére ábrándult ki. A világ lángba borítása Szálasit a jelek szerint kevéssé zavarta, de azt, hogy a Führer saját kezével vetett véget életének, nem tudta megbocsátani. Naplójában így írt: „Még mindig nem tudom elhinni! Ha ez igaz, úgy ő nem érdemelte meg a német népet, az viszont nem érdemelte meg őt! Még az emlékét is el kell törölni. Gyávaság és aljasság! Ez nem hősi életszemlélet, hanem legfeljebb skorpió-életszemlélet, de még ezek is tiltakoznának az ellen, hogy Hitlert velük egy sorban emlegessék”.

Szálasi meghökkentően reagált akkor is, amikor szembesíteni próbálták a náci-nyilas rémuralom következményeivel, és kocsival végigvitték a romokban heverő Budapesten. Az ostrom a polgári lakosságtól is hatalmas véráldozatot követelt. A pusztulás és a Dunába robbantott hidak látványa sem késztette számvetésre, helyette valamifajta morbid szentimentalizmusba menekült: „Nagyon mélyen meghajlok Budapest város hősi lakosságának hőskölteménybe illő hősiessége előtt, hősi áldozatkészsége és hősi élni akarása előtt. A hős Budapest hősi romjait és hősi lakóit láttam”.

Tényleg nem volt őrült? Talán közelebb vinne a válaszhoz a Szálasiról 1939-ben, a szegedi Csillagbörtönben készült elmeorvosi szakvélemény, ennek tanulmányozása azonban napjainkban nem csekély nehézségekbe ütközik. Az iratokat Karsai László elmondása szerint az országos pszichiátriai intézet, a „Lipót” múzeumában őrizték, csakhogy az intézmény megszüntetésekor a múzeum anyaga is eltűnt. A történész legalábbis hosszas kutatás után sem jutott a dokumentumok nyomára.

A kérdés eldöntése nem a történészekre tartozik – zárta le az elmegyógyászati vitát Pihurik Judit.

A kézirat kitér arra, hogy Szálasi nem antiszemita, hanem aszemita volt: a „zsidókérdés” megoldását nem a népirtásban, hanem – ameddig volt mozgástere – a kivándorlásban látta. A vérengzések elleni fellépést, a garázdálkodó nyilas pártszolgálatosok felelősségre vonását fékezte ugyan, de elvileg nem támogatta az erőszakot. Őszintén elcsodálkozott, amikor a hungarizmus nevében elkövetett gyilkosságokról, a nyilasok rémtetteiről értesült. „Sok olyan problémát nem tudott megoldani, ami a hatalomra jutása nélkül nem is létezett volna”, állapította meg Karsai.

A szakmai fórumon Harsányi Iván nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy Szálasit aszemitának vagy antiszemitának minősítjük-e. Hisz –jegyezte meg – a praktikum, a következmények szempontjából teljesen mindegy.

Végső soron ennél a pontnál derült ki, miért tartotta fontosnak Karsai László, hogy megírja a nyilasvezér politikai életrajzát. Elmondása szerint a nyilasok nemcsak és nem elsősorban a zsidóellenességnek köszönhették választási sikereiket, hanem annak, hogy propagandájuk „mélyen, alapvetően rendszerkritikus” volt: magasabb béreket és például földosztást követeltek.

Pusztán a tragikus adatokat nézve, a Horthy-korszak végén jóval több magyar zsidót pusztítottak el, mint Szálasi hónapjaiban. Sztójay Döme miniszterelnök „lelkesen deportált, Szálasi csak vonakodva”. Sztójayt 1944 júliusában Horthy Miklós kormányzó kényszerítette a deportálások leállítására, november 21-én Szálasi a németek akarata ellenére állította le a gyalogos halálmeneteket.

A zsidóüldözéseket a Horthy-korszakban hozott jogfosztó törvények és miniszteri rendeletek sokasága alapozta meg. Újabban – jelentette ki Karsai László – azok próbálják főbűnösnek megtenni Szálasit, akik szeretnék elterelni a figyelmet a Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszer vezetőinek felelősségéről.

A megbilincselt Szálasi a pusztítás nyomait nézi