A másik kétharmad
Szinte mindegyiken valamilyen erőszakos cselekedet zajlott, a müncheni merénylet kitervelőit likvidálták ismerős utcák házaiban, vagy éppen újabb bevetésre indultak az „igazságtevők” a Keleti pályaudvar peronjáról, hátuk mögött MÁV-vasúti kocsival. Milyen jóleső érzés lehetett annak idején, a fi lm első megjelenésekor, hogy nálunk ilyen kegyetlenségek kizárólag fikcióként s kikölcsönzött kulisszák között fordulhatnak elő. És milyen rossz szembesülni azzal, hogy a terror, de akár csak a megfélemlítés azóta nálunk is beköltözött a hétköznapokba.
Lehet persze tompítani a dolog élét, hogy Tatárszentgyörgy, Kisléta, Gyöngyöspata azértmégsem Budapest (mint a terroristák által az elmúlt években „meglátogatott” európai nagyvárosok), a lényeget illetően azonban talán még rosszabb is a helyzet nálunk. Londonban és Madridban az al-Kaida robbantott, Moszkvában a csecsenek, idehaza viszont a többség (illetve annak legvadabb képviselői) ront rá a kisebbségre. S míg a tényleges fizikai erőszakot gyakorlók ma még szerencsére kevesen vannak, a verbális agresszió nemcsak a közbeszéd részévé vált, de beépült a politikai intézményrendszerbe is.
Az Európai Unióban három olyan ország van, ahol egy szélsőjobboldali párt a törvényhozás harmadik legnagyobb frakcióját alkotja: Ausztria, Hollandia és Magyarország. Az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) a haideri időkhöz képest lényegesen moderáltabban viselkedik, és a Schüssel-kormány 2006-os bukásával jó időre elveszítette az esélyét arra, hogy érdemi beleszólása legyen az országos ügyek intézésébe. Hollandiában Geert Wilders, akinek két szellemi elődjét (Pim Fortuynt 2002-ben, Theo Van Goghot pedig 2004-ben) megölték, radikálisan iszlámellenes, ugyanakkor visszautasít bármiféle összehasonlítást Haiderrel vagy Le Pennel. Viszont az általa vezetett Szabadság Párttal történt egyezségkötés nélkül nem alakulhatott volna meg múlt év végén a holland kormány.
Hozzájuk képest a Jobbik a parlamentáris politikában, mondhatni, eszköztelen. A közgondolkodás rasszista fogantatású mérgezésében azonban épp olyan kitüntetett helyet foglal el, mint a másik két párt. Azzal az „aprócska” különbséggel, hogy amit Nyugat-Európában idegengyűlöletként ismernek, az nálunk cigányellenesség és antiszemitizmus. Közös bennük viszont, hogy egyikükről sem állítható: új keletű jelenség lenne. Csak míg Nyugaton a prosperitás évei tettek fedőt ezekre az indulatokra, nálunk azelőtt a pártállami rendszer szigora nem engedte nyíltan a felszínre törni azokat.
1989-ben minden olyan boldogságosnak tűnt. Románia kivételével a térségben mindenütt vérontás nélkül ment végbe a rendszerváltás, az önrendelkezést és a politikai intézmények pluralizmusát a kelet-közép-európai népek egyetlen puskalövés nélkül vívták ki maguknak. S bár ennek hátterében egy szuperhatalmi játszmára is szükség volt, Nyugaton egyik nemzet önállóvá válását sem fogadták úgy, mint amit kegyként kaptak volna. Magyarországra pedig különös szimpátiával tekintettek (elsősorban Németországban), hiszen mialatt saját szabadságának korlátait tolta egyre kijjebb, közben még egy másik nemzet küzdelmét (az NDK felbomlását) is segítette. A vízumkényszer gyors eltörlése, a határok de facto megnyitása azt üzente: gyertek, ti is hozzánk tartoztok, mostantól mind egy nagy család tagjai vagyunk. És közben a nem jelentéktelen gesztusok: a Budapestre és Varsóba látogató
Bush elnök bejelentése a PHARE lengyel–magyar segélyprogramról, majd a bonni és a londoni kormány közbenjárása az IMF-nél mind-mind arra volt hivatva, hogy az átmenet Magyarországon minél gyorsabb és minél békésebb legyen. Ennek feltételezésére az is feljogosította a segítőket, hogy gazdasági téren az átalakulás már hamarabb elkezdődött. A kétszintű bankrendszer, a társasági törvény, a kereskedelem liberalizálása, a privatizáció spontán beindulása (aminek a Németh-kormányban Martonyi János volt a „felügyelője”), majd – 1990 júniusában – a budapesti tőzsde megnyitása a szabad piacgazdaság ígéretét jelentették a stabil politikai rendszer létrejöttét megelőzően is.
Göttweig egy barokk stílusban épült gyönyörű apátság, Kremsszel átellenben a Duna jobb partján, Bécstől 70 km-re. Minden év nyár elején itt rendezik az úgynevezett Európa Fórumot, közép- és kelet-európai politikusok, vezető beosztású köztisztviselők, társadalomtudósok, diplomaták, újságírók kötetlen találkozóját. Az előző Orbán-kormány idején történt, hogy Cséfalvay Zoltán, aki ma is ugyanabban a székben ül, mint akkor (a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára), az egyik vitában azt tette szóvá szemrehányólag, hogy Magyarországnak miért kell bevárnia a többieket az EU-tagság elnyerésében (ezt a felvetést akkor magam is jogosnak éreztem). Az érvelés lényege az volt, hogy mi már minden téren igazoltuk alkalmasságunkat, tehát: szezám, tárulj! De hiába.
Tudomásul kellett venni, hogy az összes irántunk megnyilvánuló szimpátia ellenére sem engedheti meg magának az Európai Bizottság, hogy időrendet állapítson meg a jelentkezők között. (Tulajdonképpen így tett már akkor is, amikor Ausztriát, Finnországot és Svédországot fogadta be egyszerre.) Mégis úgy érzem: innen datálódik a hazai politikai elit egy részének (és ez a kör – a szélsőjobbtól most eltekintve – sajnálatos módon a kormányerők soraiban és az ő gazdasági hátországukban keresendő) az ellenérzése az Európai Unióval és annak intézményeivel szemben. Különösen azóta, hogy mire a csatlakozási tárgyalások befejeződtek, illetve mire a tagság ünnepélyes megpecsételésére 2003 tavaszán Athénban sor került, a Fidesz már nem volt kormányzati tényező, és ezért csak haraggal vegyes irigységgel asszisztálhatott Magyarország legújabbkori történetének legnagyszerűbb pillanatához.
Magyarország – legalábbis a CIA Világtények című kiadványa szerint – a Földnek területét tekintve a 109., népességére nézve pedig a 84. országa (az előbbi lista 250, az utóbbi 238 nevet tartalmaz). Ehhez képest gazdasági teljesítmény tekintetében jóval előbbre áll: a vásárlóerő-paritáson mért bruttó hazai termék (GDP) dolgában az 55., az egy főre számított GDP szerint pedig a 64. helyen. Akárhogy is, ezek a 2010-es (jóllehet becsült) adatok jelzik, hogy Magyarország „fizikai” paramétereihez képest jóval súlyosabb pozíciót foglal el a világban. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a külkereskedelem – mind export-, mind importoldalon – a megtermelt GDP-nek erős kétharmada (ez is egy jelentőségteljes kétharmad!), miközben harminc évvel ezelőtt még csak a GDP fele volt, akkor mindenképpen egy az áruk és szolgáltatások nemzetközi vérkeringésébe mélyen beágyazódott ország képe jelenik meg előttünk. Nyilvánvalónak tűnik, hogy egy ilyen állam számára az európai uniós tagság nem lehet valamiféle státuszszimbólum, vagy akár klubhoz tartozás kérdése, hanem alapvető létérdek. Méghozzá a számokból ítélve kifejezetten jövedelmező önérdek-megvalósítás: míg az egész világgal folytatott kereskedelem mérlegében 2010-ben öt és fél milliárd eurós többlet mutatkozott, az EU-val szemben ugyanez a mutató: 10,5 milliárd euró (ami több mint két év adósságszolgálatának felel meg)!
Miért hozom szóba ezeket a számokat? Azért, mert egyértelműen kiolvasható belőlük, hogy ilyen fokú nemzetközi beágyazottság mellett (és akkor még nem esett szó arról, hogy a hetvenmilliárd eurós exportnak mekkora hányadát állítják elő a Magyarországon működő külföldi vállalatok) egyetlen ország sem lehet befelé forduló, a mások véleményét elutasító, kizárólag saját értékrendet követő entitás. Mint ahogyan az az ország, amely közel ugyanekkora értékben szerez be különböző javakat a világból, nem hiheti magáról, hogy minden nála a legszebb, a legjobb és a legolcsóbb.
Egy évtizeddel ezelőtt Magyarországnak elég magas volt a nemzetközi reputációja. Aztán jött az iraki háború, és a vélemények hirtelen ellentmondásosak lettek: az amerikaiak és az angolok szerették, amit a magyar kormány csinál, a németek és a franciák viszont helytelenítették. Azóta sokat változott a világ, Afganisztánban „mi is ott vagyunk”, Líbiába viszont – szerencsére – nem hívott senki. Az ország képességét és hajlandóságát a minden területen elmélyítendő integrációra innen, Budapestről kell tudni hitelt érdemlően bizonyítani. A soros EU-elnökséget kötelességszerűen betöltő Magyarországról érkező „szabadságharcos” üzeneteket legfeljebb megmosolyogják az unió országaiban. Arra viszont, hogy a polgárok szabadabban, vagy ellenkezőleg, újabb kötöttségek foglyaiként élnek-e, hogy az alapvető emberi jogok érvényre jutnak-e és főleg: hogy maga a társadalom képes-e egyenlőséget teremteni a tagjai között, nagyon is odafigyelnek. Különösen azok, akik – a valamikori alapító atyák szellemében – azon őrködnek, hogy az európai népek közössége ne lazuljon, hanem minél szilárdabb legyen.
