– Bátornak érzi magát?

– Most, hogy belegondolok: igen, annak érzem magam. Megtehettem volna, hogy diplomával a zsebemben elfeledkezem a cigányságomról, olyan munkát keresek, aminek semmi köze a romaügyhöz. A nehezebb utat választottam.

– Voltak kétségei?

– A miskolci egyetemi évek alatt elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e belevágni. Sok negatív hatás ért abban a környezetben.

– Például?

– A szociálpolitikai vizsgán nem engedték, hogy tételt húzzak. A hajléktalanellátásról írtam a szakdolgozatomat, de a roma integrációról kellett beszélnem. Hisz én is roma vagyok.

– Durvábbra számítottam.

– Ennyi nem elég? Egyetemistaként ugyanolyan jogokkal bírtam, mint a többiek, mégis a származásom jelölte ki a helyemet. Egyébként történtek durvább esetek is. Nem állítom, hogy roppant nagy megrázkódtatásokat szenvedtem el, de azt, amikor a saját csoporttársaim a jelenlétemben cigányoztak, nehezen viseltem. A rózsadombi gimnáziumban, ahol a középiskolát végeztem, egyszerűen nem volt szokás az ilyesmi. Nem törődtek azzal, honnan jöttél, egyedül az számított, hogyan teljesítesz. Márpedig a teljesítményemmel nem volt gond. Az elején sokat kínlódtam, hogy hozni tudjam a szintet, aztán belejöttem.

– Csengersimán nevelkedett, egy eldugott Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban, a román határ mellett. Hogyan került a budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumba?

– Az egész faluban én voltam a legjobb tanuló. De én voltam „a cigány” is. Az embereknek különböző a mentalitásuk. Vannak, akik ebbe lelkileg belerokkannak, engem viszont ösztönzött. Na, majd én megmutatom nektek! Apám olyan típus, hogy bármilyen nehézség adódik is az életben, nem hátrál meg, hanem szembemegy vele. Az ő egyéniségét örököltem. És volt két szenzációs tanárom, egy házaspár. A lányuk a Móriczban tanult. Rávették a szüleimet, hogy engedjenek el Budapestre. Eljöttem az anyukámmal, felvételiztem, felvettek. 1989 szeptemberében kezdtem. Először a gimnáziumhoz tartozó kollégiumi részben laktam, nem sokkal később, amikor elkezdődött az iskola átadása a piaristáknak, átkerültem a Pannónia utcába, egy fiúkollégium legfelső szintjére.

– Kapott ösztöndíjat?

– Semmiféle ösztöndíjat nem kaptam, a szüleim finanszírozták ezt az időszakot. Csodálatos emberek, minden támogatást megadtak. Még ma is, ha valamiért elbizonytalanodom, hozzájuk fordulok. Belőlük merítek erőt. A gimnázium idején még viszonylag jó helyzetben voltunk. Anyám és apám is dolgozott, mindketten betanított munkások voltak a közeli cipőgyárban. Aztán mire eljött az egyetem, anyukám rokkantnyugdíjas lett, apukám munkanélküli. Nagyon nehéz évek következtek. Időnként, amikor Miskolcról hazamentem, a szomszéd bácsitól kértem kölcsön, hogy vissza tudjak utazni. Anyám a helyi háziorvosnál vállalt takarítást, közben állandóan a fejéhez vágták a faluban, hogy minek taníttatni azt a lányt, ha ennyire nincs miből. Én is mondogattam a szüleimnek, hogy nem akarom terhelni őket, abbahagyom az egyetemet, és hazaköltözöm, besegítek otthon. Ragaszkodtak hozzá, hogy folytassam. Persze amennyire bírtam, én is próbáltam pénzt keresni. Minden nyarat végigdolgoztam. Hol a boltban voltam eladó, hol a földeken szedtem az uborkát.

– A szülei miért tartották anynyira fontosnak az egyetemet?

– Ha ismerné őket, nem kérdezne ilyet.

– Testvérek?

– Egyetlen testvérem van, a bátyám, aki hét évvel idősebb nálam. Ugyanolyan háttérrel indultunk, de az ő élete máshogy alakult, szakmunkásképzőbe jelentkezett. Sokkal sötétebb a bőrszíne, mint az enyém, ami miatt eleve nehezebb boldogulni.

– A bátyja tehát nem is titkolhatta a származását. Nem volt választási lehetősége.

– Kiderült, hogy nekem sincs. Volt idő, amikor azzal hitegettem magam, rajtam nem látszik, hogy cigány vagyok. Aztán a külvilágtól rendre kaptam valamilyen jelzést, ami meggyőzött arról: de bizony, nagyon is látszik.

– Az ön karrierjének lehet olyan olvasata, hogy lám-lám, kellő szorgalommal és akarattal egy szegény falusi cigány gyerek is érvényesülhet: a feltételek adottak.

– Csodálkoznék, ha az eddigiekből valaki ezt a következtetést szűrné le. Nagyon kevés cigány szülőnek van lehetősége ennyit nyújtani a gyerekének.

– Az amerikai „Női bátorság” díjat a roma integrációért végzett munkája elismeréseként kapta.

– Valóban én kaptam a díjat, de a kitüntetés nyilvánvalóan az ügynek szól.

– Hadd legyek ünneprontó. A nemzetközi Roma Évtized Program, amelynek egyik kidolgozója volt, finoman szólva nem egy sikertörténet.

– Attól függ, honnan nézzük. Rengeteg időt és energiát fektettem bele. Az én olvasatomban nyugodtan nevezhetjük sikernek, hogy a részt vevő országok kormányainak képviselői és a roma civil szakértők leültek egymással, programok és cselekvési tervek készültek, nálunk még országgyűlési határozat is született. A Roma Évtized Programnak – biztosra veszem –komoly szerepe volt abban, hogy az Európai Unióban már léteznek roma integrációval foglalkozó részlegek, és szerepe volt abban is, hogy a magyar uniós elnökség egyik kiemelt témája a cigányság, a romastratégia elfogadtatása. Más kérdés, hogy a szép tervekből végül mi valósult meg, mit érzékel mindebből Józsi bácsi a faluban.

– Gyakorlatilag semmit. Pedig éppen ez lenne a lényeg.

– Hiányzik még egy nagyon fontos elem: a civil szféra. Sokfelé elmondtam – kaptam is érte hideget-meleget –, hogy Magyarországon hosszú ideje nincs roma civil önszerveződés, és olyan sincs, hogy roma civil közélet.

– Történetesen ön sem a civil szférában mozgolódik.

– Véletlenül alakult így. Pár éve, amikor az LMP megkeresett, még szóba sem került, hogy valaha is parlamenti képviselő lehet belőlem. Jó ideig hittem abban, hogy a mi generációnk az, amelyik képes megteremteni az erős cigány önszerveződést... Az integrációs politikában is voltak hibák. Az oktatásban például sokáig főként a tehetségekre koncentráltunk. Nyilván fontos az elitképzés, csak éppen nem szabad elfeledkezni azokról sem, akik kevésbé tehetségesek. A mostani kormány rossz és káros intézkedések sorát hozta, de annak legalább örülhetünk, hogy olyan ösztöndíjrendszert akar bevezetni, amely az iskolából való kiesést is igyekszik megakadályozni.

– A közérzetéről sokat elárul, hogy pártja egyik sajtótájékoztatóján „Bűnbak” feliratú táblát viselt a nyakában.

– A tavaszi ülésszak kezdete előtt a Jobbik elnöke bejelentette, hogy a gárda egyenruhájában jön be a parlamentbe. Éles helyzet volt, úgy éreztem, ezt vállalnom kell.

– Folyamatosan „éles helyzet” van. A rasszista alakulatok masírozásának Gyöngyöspatával nincs vége: Hajdúhadház és ki tudja, melyik település következik.

– Borzalmasan éreztem magam. A díjátadó ünnepség miatt éppen kint voltam Washingtonban, közben kaptam a híreket itthonról, hogy mi történik Gyöngyöspatán. Amerikában bárkinek elmeséltem, mindenki ugyanazt kérdezte: mit csinál a rendőrség?

– Hogyan tovább?

– Az agresszióra nem agresszió a válasz, de a szemérmes félrefordulások helyett sokkal határozottabb és keményebb fellépésre van szükség. A jobbikosok Gyöngyöspatán megpróbálták megfélemlíteni és rettegésben tartani a helyi romákat. Gyöngyöspatán azonban csak négyszáz roma él, Hajdúhadházon négyezer. És legközelebb a cigányokat sem fogja váratlanul érni a felvonulás. Eddig szerencsére sikerült elkerülni, hogy a romák is erőt demonstráljanak. Iszonyatosan tartok attól, mi lesz, ha a hiszterizált légkörben elszabadulnak az indulatok.

– Nem lehet, hogy a szélsőjobb pontosan ezt szeretné?

– A Jobbik egyik képviselője lila fejjel odakiabált nekem a parlamentben, hogy polgárháború lesz, ha mi – mármint az LMP-sek – nem változtatunk a kommunikációnkon. Elhűltem: hisz éppen ők tesznek meg mindent azért, hogy így legyen. Nyugati országokban a demokratikus pártok képviselői politikai hovatartozásra és származásra való tekintet nélkül, közösen lépnek fel a rasszista eszmékkel szemben. Magyarországnak is el kell jutnia idáig. Ez az egyetlen kiút.

Osztolykán Ágnes

1974. november 3-án született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengerben. Az általános iskolát Csengersimában, a középiskolát a budapesti Móricz Zsigmond Gimnáziumban végezte. A Miskolci Egyetem bölcsészettudományi karán politológus és középiskolai tanári diplomát szerzett.

Dolgozott tanárként egy VIII. kerületi (józsefvárosi) roma fiatalokat segítő intézményben, majd a Soros Alapítvány munkatársaként roma oktatási és jogvédő programokat vezetett. 2002 és 2007 között a közigazgatásban tevékenykedett, osztályvezetőként részt vett a Roma Integráció Évtizede Program kidolgozásában és szervezésében.

Mindezek mellett számos civil kezdeményezésben vállalt szerepet. 2009 óta a Lehet Más a Politika tagja. A 2010-es országgyűlési választásokon a budapesti területi listáról szerzett mandátumot. Egyedül neveli ötéves kisfiát, Balog Zsombor Bencét.

„ Amerikában bárkinek elmeséltem, hogy mi történik Gyöngyöspatán, mindenki ugyanazt kérdezte: mit csinál a rendőrség?”