Ha tételes programja nem volt is, az utóbbi nyolc év következetes ellenzéki politizálásával a Fidesz azt üzente a választóknak, hogy kormányon a lehető legszélesebb körű állami gondoskodásra törekszik. Ezt a gondolatot Orbán Viktor a választások első fordulója előtt így fogalmazta meg: „Az új kormány és az új parlamenti többség rendszeresen jelzi majd ezeknek az embereknek, hogy törődünk velük, számítunk rájuk, mindig lesz számukra egy segítő kéz, és senkit nem fogunk az út szélén hagyni”. Az elmúlt tíz hónapban számos szociálpolitikai döntés született, illetve a Széll Kálmán Tervben napvilágra kerültek azok az elképzelések, amelyek a jövőbeni átalakítások irányát határozzák meg. Ezek alapján megnéztük, hogyan is állunk a segítő kezekkel, illetve van-e még valaki az út szélén.

Sajókazai cigánytelep, ahonnan többen is járnak a gimnáziumba

A választások után a foglalkoztatásért felelős államtitkár, Czomba Sándor bejelentette: átalakítják a közfoglalkoztatás rendszerét, benne a tartósan munkanélküliek számára létrehozott Út a munkához programot, amelyet pazarlónak és hatástalannak ítéltek. Azóta kiderült, hogy az idén elindított Nemzeti Közfoglalkoztatási Programra nincs annyi pénz, mint az elődjére, mert a kormány a közfoglalkoztatásból jelentős összegeket vont ki. Ennek következtében az önkormányzatok már nem képesek annyi aktív korban lévő, tartósan munka nélkül élő embernek munkát adni, mint korábban.

Az Út a munkához keretében körülbelül 100-120 ezer ember tudott 6-8, gyakran 12 hónapos időszakra munkát kapni, amit nyolc (kisebb részben hat) órában végezhetett. Ezt a rendszert januártól felváltotta a rendkívül rövid munkaszerződések (2-4 hónap) időszaka, amelyben főleg csak négyórás munkavégzésre jut keret. A kormány szerint így 220 ezer embernek kínálnak majd munkát. Hogy milyen „értékteremtő” munka végezhető két hónapig napi négy órában, nem tudható, de az igen, hogy bármi legyen is az, iskolai végzettségtől függetlenül kötelező elvállalni. Ha valaki ezt megtagadja, kikerül az ellátások rendszeréből. Arra az időszakra, amíg a munkanélkülinek nem jut közmunka, bérpótló juttatásra jogosult, ám csak akkor, ha 30 nap munkavégzést igazolni tud.

Az Orbán-kormány tulajdonképpen azon az úton megy tovább, amelyen elődje 2008 után elindult: akkor született meg a Jobbik-jelenség ellensúlyozására az a doktrína, amely a segélyezés ügyét összekapcsolta a (köz)munkával. Akkor lett a közbeszéd „alapigazsága”, hogy a korábbi segélyezési rendszer a munkavégzés ellen ösztönözte az érintetteket. Ezt a szakemberek által sokszor megcáfolt városi legendát éppúgy hangoztatták az MSZP, a Fidesz és a Jobbik politikusai, ahogy milliárdos vállalkozók is a segélyrendszer „nagyvonalúságában” vélték felfedezni az alacsony foglalkoztatás és az államháztartási hiány egyik legfontosabb okát.

Ezzel szemben, amíg az önkormányzatok által 8 óra munkáért fizetett minimálbér összege 78 ezer forint, addig a bérpótló juttatás (azaz a segély) 28 500 forint. A különbség nem csekély. Paradox módon ez a különbség épp az Orbán-kabinet által átalakított rendszerben csökkent: a közmunka során négy órában foglalkoztatott „félminimálbéresek” ugyanis 33 ezer forintot kapnak. Ráadásul a legkisebb, törvényesen adható bérből sem lehet megélni, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal létminimum-számítása évek óta magasabb, mint a hivatalos minimálbér. Ennek fényében kell a havi 28 500 forintos segélyt megítélni.

Mivel sem az átmeneti – újabban két hónapig tartó – közmunkákra, sem a segély összegére nem lehet egzisztenciát alapozni, az érintettek körében általános túlélési gyakorlattá vált, hogy valamilyen feketemunkával egészítették ki az állami juttatásokat. Ez érte meg a munkaadóknak is a szóba jöhető idénymunkák esetén. Épp ezért ellenezte egyöntetűen a szociális szakma azt a szocialista törvénymódosítást, amely a feketemunkán kapott rászorulót kizárta a szociális juttatások köréből. A folytonosság ebben a kérdésben is kimutatható, e jogszabályhoz a mostani kormány sem nyúlt, viszont csökkentette a reálisan szóba jöhető legális jövedelem forrását, azaz a közmunkára fordítható költségvetési keretet.

A jelenlegi kormányzati kommunikáció a már tételesen cáfolt közbeszédet erősíti. Orbán Viktor februárban is elismételte: „Azt láthattuk, hogy nem munkából lehetett megélni, hanem segélyekből”. A tartós munkanélkülieket érintő szociálpolitikát évek óta az a megygyőződés irányítja, hogy akik ma Magyarországon nem dolgoznak, azok valószínűleg élősködő csalók, ezért a segélyezési rendszer szigorításával kell őket munkára ösztönözni. A munkaerőpiacról kiszoruló csoportok megbélyegzésének folyamatába illeszkednek a rokkantnyugdíjasokat érintő, tervezett szigorítások is. A logika ugyanaz: az illetők nem akarnak dolgozni, pedig volna hol, ezért vissza kell terelni őket a munka világába. Azt a tényt, hogy a foglalkoztatás alakulását a kínálati oldal is meghatározza, szinte figyelembe sem veszik. Pedig a mai magyar munkaerőpiacon az 50 éven felülieknek – és idetartozik a rokkantnyugdíjasok többsége – éppen olyan nehéz állást találniuk, mint a szakképzetlen romáknak.

A benyújtott alaptörvény megteremti annak az alkotmányos keretét, hogy az állam a szociális juttatások és ellátások területén csökkentse aktivitását. A hatályos alkotmány így fogalmaz: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak”.

A szöveg így módosulna: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár a törvényben meghatározott támogatásra jogosult”. A különbség nem elhanyagolható a „joguk van” és a „törekszik” között. Természetesen lehet érvelni amellett, hogy a szociális biztonság nem alapjog, és az állam nem vállalhat olyan feladatot, amit nem tud és – liberális megközelítés szerint – nem is feladata ellátni. Ugyanakkor ez a fordulat élesen szemben áll azzal az ígérettel, hogy „mindig lesz számukra egy segítő kéz, és senkit nem fogunk az út szélén hagyni.”