„Egyenlőség, szabadság, testvériség!”, áll a márciusi 12 pont után, s ezzel a polgári forradalmak szokták volt a maguk szellemiségét összefoglalni. A miniszterelnök inkább a Nemzeti dal refrénjét visszhangozta: „Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk”. Ha 1848 e lelkesítő kezdetének jövő idejét a győztes forradalom múlt idejének állítja be, ha ugyanezt teszi 1956-tal („Eskünkhöz híven nem tűrtük el '48-ban, hogy Bécsből diktáljanak nekünk, nem tűrtük el 56-ban...” – nem csak el kellett tűrnünk, meg is szenvedtük mindkettőt), ha az 1990-es rendszerváltozást Moszkva (akkor már nem létezett) diktátuma ellenében megharcolt vívmánynak tudja be – ez a történelemhamisítás az ő dolga. Hogy pedig most Brüsszel – az európai integráció – diktálna nekünk, egyszerűen nem igaz.

Ünneplők

De legyen: egy politikai beszédnek ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget. Rögzítsük: a kormányfőről feltételezhetjük, hogy nem véletlenül mondta épp azt, amit. És akkor azt is gondolhatjuk, hogy az a puha nacionalizmus, amely az ünnepi beszéd szellemét átszőtte, bevezetés abba a durvább gondolati szövetbe, amely az új alkotmányt – a tervezet legalábbis ezt mutatja – majd meghatározza. Azt az alaptörvényt, amely a jobboldali hatalom szándéka szerint – a nyomában megfogalmazott törvényekkel – hosszú időre meghatározza majd Magyarország (és nem a köztársaság) életét.

Ami a gyökereket illeti, bármit állítson is, a ma regnáló hatalomnak semmi köze 1848-hoz, hiszen minden mozdulatával a demokratikus parlamenti berendezkedést faragja (immáron egybemosva Kossuth és Széchenyi törekvéseit). Nincs köze 1956-hoz sem, amely mégiscsak egy kommunisták vezette koalíciós forradalom volt, céljául politikai semlegességet, demokratikus szocializmust fogalmazva meg. S kinyilvánított akarata szerint nincs köze az 1990-ben megszületett III. Köztársasághoz, azaz az utóbbi húsz évhez sem, amelynek pedig cselekvő formálója volt, s amelyet az új alkotmánnyal végleg fel kíván számolni.

Igazat kell adnunk a lépcső tetején szónokló kormányfőnek: „Ha a lélek zavaros, akkor zavaros az érzékelés. Ha zavaros az érzékelés, zavaros lesz a gondolkodás. A zavaros gondolkodás hibás döntéseket szül, azok pedig rossz tettekben végződnek.” Ezt látjuk a jobboldal szellemi útkeresésében, s ezt olvassuk ki a tervezett új alkotmány preambulumából is: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait, és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát. Nem ismerjük el történelmi alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését... Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”

Tekintsünk most el attól, mennyire komoly egy XXI. századi köztársaságban a Szent Koronára mint az alkotmányos állam folytonosságának a megtestesítőjére hivatkozni, s mennyiben nyílt magyar szupranacionalizmus az. Nekünk inkább Werbőczy Hármaskönyve jut róla eszünkbe, amely a köznemesség jogait megerősítve majd háromszázötven évre kizárta a nemzet fogalmából a lakosság legnagyobb részét (a jobbágyságot), s amit épp az annyira hivatkozott 1848 törölt el. Azt viszont mondjuk ki: 1990. május 2-a, a III. Köztársaság első szabadon választott népképviseletének megalakulása mint az „állami önrendelkezés visszaállítása”, semmilyen formában nem köthető az 1944. március 19-én, a német megszállással elveszített állami önrendelkezéshez. Bármilyen folytonosságra hivatkozni: a tervezett preambulum legnagyobb és legveszélyesebb hazugsága.

1990-nek valami máshoz van köze: az 1944 decemberében összeült Ideiglenes Nemzetgyűléshez, amely 1946. február 1-jén kikiáltotta a II. Köztársaságot. Erről azonban a Nemzeti hitvallás szerzői megfeledkeztek.

A II. Köztársaságról „megfeledkezett” Mindszenty József is. A bíboros, prímás, esztergomi érsek 1956. november 4. és 1971 között élt száműzetésben a budapesti amerikai nagykövetségen. Innen írt leveleket az amerikai elnökökhöz, külügyminiszterekhez. (A leveleket gazdagon kommentálva a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet tette közzé 2010-ben Szeizmográf a Szabadság téren címmel Somorjai Ádám OSB és Zinner Tibor gondozásában.)

Mindszenty 1958 elején azt írja: „Kéthly (Anna, szociáldemokrata politikus, a Nagy Imre-kormányminisztere – a szerk.), Király (Béla, 1956-ban a Nemzetőrség főparancsnoka – a szerk.) és Nagy Ferenc (1946–47-ben kormányfő, emigráns – a szerk.) a Nemzeti Bizottság tagjaként megegyeztek, hogy amennyiben változások következnek be Magyarországon, 1945-öt fogadják el olyan »normális« évnek, amikor még törvényesség és rendezettség uralkodott. Eszerint mindent, ami 1945-ben történt, legálisnak, helyesnek és megtámadhatatlannak tekintenek. Ez az álláspont azonban helytelen és veszedelmes... A magyar alkotmányosság fonala 1944 márciusában szakadt meg, a hitleri megszállás idején. A jogfolytonosság alapján ehhez kell visszatérnünk. Csakis 1944-et tekinthetjük »normális« évnek. Amennyiben 1945-öt fogadják el annak, az 1956-os szabadságharc a maga kegyetlen, brutális letörése s az azt követő deportálások és sorozatos kivégzések szintén legálisak. Akkor a szabadság miatti jelen aggodalmaink az illegálisak, ahogy az ENSZ teljes tevékenysége is a magyar ügyben. A másik oldalról pedig Moszkva cinizmusa és Kádár bakói lennének a legálisak.” A dezavuált emigráns politikusok névsorához – „Kéthly marxista, Király karrierista és kommunista, Nagy Ferenc pedig miniszterelnökként kollaboráns, a bolsevizmus és Rákosi támogatója” – hamarosan csatlakozik Varga Béla (római katolikus pap, 1947. júniusi emigrálásáig a nemzetgyűlés elnöke – a szerk.) is.

Amikor Mindszenty az 1944. március 19-én megszakadt jogfolytonossághoz való visszatérést ismerte el egyedül legálisnak, akkor tagadva az 1946-os köztársasági, az 1949-es népköztársasági berendezkedést, a Horthy-féle, király nélküli királyság legitimitásának elismerését szorgalmazta. Amint a levelezést közzétevő történészek fogalmaznak: „kételyeket támasztott a Magyarországon 1945-től működött Szövetséges Ellenőrző Bizottság tevékenységével szemben, azaz kritika tárgyává tette a benne volt amerikai részvételt, beleértve azt, hogy az Államok ilyen országban tartott fenn követséget követtel az élén. A bíboros... ekképp indirekt módon megkérdőjelezte a párizsi békeszerződést is”. Tudják, vagy sem, Mindszenty érvelését leporolva éppen ezt teszik most a preambulum megfogalmazói is, amikor a 2010-es alkotmányt közvetlenül a Horthy-rezsim államiságához próbálják kötni, s ezzel megtagadni mindent, ami 1945 és 1990 között történt.

Van valami páni félelem abban, ahogyan a magyar jobboldal megpróbálja kitörölni a történelemből a magyar köztársaságokat. Az elsőt, a gróf Károlyi Mihályét, amelyet az első világháború egalitárius élménye juttatott hatalomra, s amely élményt még a Tanácsköztársasággal sem indokolható hihetetlen erővel fojtott el a Horthy-rezsim. Az 1946-ost, amelyre – utólag – ugyancsak árnyat vet 1948–49. És most, immár a harmadikat is. Pedig a múltat képtelenség végképp eltörölni, mint ahogyan átírni is csak rövid időre lehet. Hogy mikor történik erre próbálkozás? A kormányfő a baloldali–liberális ellenzékre gondolt, mi meg rá, amikor lépcsősori beszédét idézzük: „Ez történik akkor, ha a hatalom többé nem tud az igazság nyelvén beszélni, ha egyetlen cél marad csupán: a hatalom megtartása, ha eluralkodik az önsorsrontás, a csalás és a felelőtlenség.”