Ha majd úgy ötven vagy száz év múlva a történészek egyetlen mondattal akarják jellemezni a kétezertízes évek magyarságának morális állapotát, alighanem a fenti mondatot fogják választani, ebben ugyanis minden lényeges benne foglaltatik. Értve ezalatt azt az ugrásszerű fejlődést, ami az anyaországi politikusok erkölcsi fölényét mutatja a határon túli szervezetek potentátjaival szemben. Kövér László és a magyar kormány nagy barátja, a kézdivásárhelyi polgármester van annyira mafla, hogy lebuktatható módon veszi át a kenőpénzt, igen kontár módon, nem ismerve az iparág csínját-bínját.

Ilyen Magyarországon ma már nincs. Ilyen hülyén utoljára Székely képviselő bukott le a Gellért szálló előtt, kisgazda eszével azt gondolván, hogy ha dokumentumnak nevezi a számzáras aktatáskában elhelyezett kenőpénzt, akkor a rendőrség mindjárt bocsánatot kér tőle, és hazamegy.

Hozzá képest a szoci potentátok a maguk nokiás- meg viszkisdobozaikkal a szakma mesterei voltak, de még ők is menthetetlenül és végérvényesen le vannak maradva a mai technikáktól.

Felelősségem teljes tudatában írom ide: a belátható jövőben egyetlen kormánypárti politikus, polgármester, de még alkalmazott sem fog kenőpénzzel lebukni, Kövér házelnök gyanútlanul és teljes biztonsággal keresheti fel bármelyik polgármesterét a határon innen, nem kell szégyenszemre hazautaznia. Ez nem azért lesz így, mert Pintér belügyminiszter vagy Polt főügyész nem érez majd késztetést a leleplezésre, hanem, mert ez már tényleg új világ.

Abban a szisztémában ugyanis, amelyben most már naponta és nem is titkoltan helyeznek tucatjával jól fizető állami állásokba családtagokat, de annyit, hogy ha valaki ma rendezné meg a Rokonokat, tízezres szereplőgárdát kellene mozgatnia, egyszerűen nincsen szükség kenőpénzre, hiszen mindenki a másik rokona vagy csókosa. Ennek megfelelően változik a stílus is: amíg a szoci potentát először mindig tagadott, politikai támadást emlegetett, majd fenyegetőzött, odaföntre mutogatott, végül belekeverte társait is a piszkos ügyeibe, addig a Fidesz-potentát elegáns és nagyvonalú, s ha lebukik, azt mondja, igen kérem, hibáztam.

Példának okáért, ha hosszabb időn át törvénytelenül duplán vesz fel költségtérítést, és erre fény derül, akkor sem cirkuszol, hanem azt feleli mosolyogva: a nemjóját, hát nem elnéztem valamit? Ha az illető liberálbolsi képviselő volna, tehát eleve bűnöző típus, azonnal csalásról, lopásról, korrupcióról beszélne az ország, s azt mondaná, hogy most már aztán elég. A Fidesz-képviselő viszont mindössze figyelmetlen volt, ezért további bizalmat kell szavazni neki.

Figyeljük meg: Szabó képviselő, Papcsák képviselő, Zsiga képviselő vagy éppen Kalmár képviselő, aki ráadásul kereszténydemokrata, tehát neki személyesen az Úrral szemben is van elszámolni valója, egyaránt arra hivatkozik, hogy nem vette észre a számláján megjelenő száz- vagy százötvenezer forintot. Ami kétségkívül életszerű, ráadásul mélységesen emberi magyarázat.

Ha így veszem, micsoda nagyszerű világ ez, valóságos kincses Magyarország, ahol az ember nem vesz észre holmi százezres tételt a bankszámláján, s csak az újságból tudja meg, hogy mennyivel gazdagodik hónapról hónapra; ne mondja hát senki, hogy cudar világ ez, lám, aki dolgozik, az boldogul.

Arról nem is szólva, hogy amíg a kézdivásárhelyi polgármester a társadalom megvetésétől kísérve a fogdában ül, addig nálunk az érintett képviselők vita nélkül visszautalták a törvénytelenül fölvett pénzt, becsületükön tehát csorba nem esett, méltók továbbra is a hivatalukra; lássuk be, ezek már tényleg soha nem látott erkölcsi magaslatok.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa