A perben először a zsidók elleni uszítás bűnét hangsúlyozták, aztán az első zsidótörvény elfogadása után már inkább csak a hatalom erőszakos megragadásának a szándékát, mert mégiscsak kínos az uszítást büntetni, midőn a hatalom maga is uszul. A tüntetés után egy évvel a díszünnepséget zavarták meg az Operaházban a nyilasok (vagy hatósági provokátorok), akik a karzatról követeltek igazságot az akkor már bebörtönzött Szálasinak. Horthy Miklós személyesen ugrott neki a rendbontóknak (avagy provokátoroknak), s ezért lelkesen megtapsolta őt az Operaházban összegyűlt politikai elit, amely már letárgyalta és pár héttel később meg is szavazta a második zsidótörvényt, különös tekintettel 1848 12 pontjának negyedikjére, amely megkövetelte a „törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben”. A kormányzót nemcsak a zsidótörvények politikai elitje és a mai kormánytöbbség sajtója magasztalta, -ja, hanem a nyilas párt akkori vezetője, Hubay Kálmán is kifejezte hűségét, hódolatát és csodálatát a kormányzó úr iránt, elhatárolva magát a rendbontóktól.

A zsidók képében 1848-at üldözték. A független, szabad, kiváltságokat nem tűrő és nem igénylő, a hatalmat nem kiszolgáló, hanem szolgálatukba állító és ellenőrzésük alatt tartó, a maguk értelmére támaszkodó polgárok társadalmát, amelyet egylényegűnek tekintettek ellentétével, a totalitárius bolsevizmussal, és mindkettőt egylényegűnek a „szabadkőműves” zsidósággal. Az igazi 1848-at lezsidózták, lekommunistázták, és lecserélték a nemzeti öncélúság provinciális dicsőítésének ünnepére. Így lökték ki a mi forradalmunkat abból a világforradalomból, amelybe azt Petőfi oly lelkesen beleverselte.

A magyar trikolór annak a jelképe, hogy a magyar forradalom a világforradalom része. Nyugati import. A sok európai nép és mozgalom által Párizstól különböző változatokban átvett trikolórral vált a francia polgári forradalom és annak hármas jelszava, a mi 12 pontunkat is lezáró Egyenlőség, Szabadság, Testvériség importcikké. Irinyi József a 12 pont bevezetőjében úgy is mutatja be a magyar forradalom követeléseit, mint az új Európa normáit. Logikus, hogy aki a nyugatos, liberális 1848-at tagadja, késztetést érez, hogy a trikolórral is tegyen valamit, amitől az elválik önmagától. Így gyalázták meg a magyar zászlót Sztálin helytartói a sztálini mintájú címerrel, s így kívánják a koronás címert a helyére illeszteni alkotmányozó uraink most, jelezvén, hogy nem az ország nevéből is kimetszett polgári res publicával, hanem a ’48-ban megrendített feudális Magyarországgal tartják a folytonosságot.

A trikolór igazi ellentétpárja az árpádsávos zászló. Karsai Lászlótól ismerjük fölélesztésének történetét, mely a nyilasokhoz kötődik, akik a magyar trikolórt nyíltan megtagadták mint a „liberális jelszavak” „rikító szimbólumát”, ellenben fölfedezték az árpádsávos zászlót, amelyet a nyilasok lapjában megjelent lelkes heraldikai szakvélemény szerint „Rákóczi Ferenc használt utoljára, és amely Szent László, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás birodalmi eszméinek volt évszázadokig gyönyörű szimbóluma”. „Történelmi igazolást kap az Árpádok hétsávos piros-fehér lobogója” – írta a nyilas Pesti Újság 1942-ben, amikor a nyilasok által évek óta használt zászló megjelent a miniszterelnök által megnyitott Magyar haza, magyar kard című demonstratív történeti kiállítás főbejáratánál is, jelezve (Voronyezs előtt pár hónappal) a „magyar birodalmi gondolat újjászületését”. Szálasi nemzetvezető 1945. január elsejétől hivatalos zászlóként rendszeresítette a hungaristák árpádsávos zászlaját, mely legközelebb 1992. október 23-án kapott szerepet a magyar közéletben, amikor a sajtószabadság védelmében föllépő köztársasági elnök ellen tüntettek vele. Körülbelül másfél évtizedig tartott, amíg a megvetett, jobbszéli csőcselék kínos rekvizituma a magyar „jobboldal” főerői által felvállalt, igazolt, legitimált jelkép lett.

Bármely nap alkalmas rá, hogy valami ünnepelnivalót kapcsoljunk hozzá. Március 15-én is könynyű ünnepelni valamit. Ez eddig mindenkinek sikerült a jobbszéltől a balszélig. Azt ünnepelni azonban, ami március 15-e lényege volt, nem olyan könnyű. Mert szembe kell nézni két állítással. Egy: ahol a legtöbb a szabadság, az egyenlőség és a testvériség, ott sem sok. Kettő: ott sem annyira boldogok velük. Ez így van. De a mérték nem az égi ideál, hanem a földi alternatívák. 1848 azok ünnepe, akik nem látnak a múltban és a belátható jövőben a szabadság, az egyenlőség és a testvériség megélésére és gyarapítására a polgári társadalomnál jobb lehetőséget, és akik azt gondolják, hogy nincs az embernek sem annál jobb lehetősége, mint hogy önálló polgárként éljen a társadalomban. Amilyen könnyű szeretni a saját szabadságunkat, annál nehezebb elviselni mindenkiét; minél könnyebb lemondani mások kiváltságáról, annál nehezebb a magunkéról, és minél könnyebb mások áldozatát elfogadni, annál nehezebb másokért áldozatot hozni, lemondani. Március 15-e nem könnyű ünnep tehát: a felnőtt, felelős, gondterhelt polgári lét ünnepe. Nem kell hinni benne, de aki másban hisz, ünnepeljen máskor és mást.

1848 nem áll önmagában, azokkal a pillanatokkal áll együtt, amikor a polgári szabadságjogok (persze mindig viszonylagos) kiteljesedése előtt megnyílt a magyar történelem. 1918-ban pár hétre és 1989-ben eddig (?) húsz esztendőre. 1918-at gyalázni, 1919-cel összedrótozni, 1989-et megtagadni, az emberi és politikai jogok közelítő teljességét garantáló alkotmányát tiszteletre nem méltóként és sztálini örökségként félrerúgni: mindez 1848 igenlésével összeférhetetlen.

Egy kormányzó hatalomnak annál kevesebb köze van 1848. március 15-éhez és annál több az ellenségeihez, minél több lehetőséget kíván elvenni a társadalomtól arra, hogy őt ellenőrizze, más hatalmi ágak által korlátozza, működését átlássa, szabadon véleményezze és sorsát eldöntse. Ezeket a törekvéseket a jelen adottságaihoz kell mérni. A jelen adottsága a ’48-as alapokon álló Európai Unió, melyben jelen pillanatban a magyar kormány áll a legtávolabb ’48-tól, az tűnik ki legkivált, okoz botrányt és fölindulást polgárai szabadságának durva csonkolására irányuló lépéseivel. Mielőtt a kormánytöbbség az alkotmány kiürítésével átadná önmagának a jogot arra, hogy alapvető jogainkat „sarkalatos törvényekben” önkénye szerint korlátozza, természetesen a sajtószabadság elsorvasztására kellett kísérletet tennie, hiszen, miként a demokrácia felépítésében (és a 12 pontban), a leépítésében is ez az első lépés. A sajtószabadság, a nyilvánosság szabadsága a gondolat, a szellem, az információ mozgásszabadásága. Enélkül megbénul minden, minden cselekvési lehetőség elenyészik. Persze a kormány ebben végzetes eredményeket egy uniós tagállamban nem érhet el, de erről nem ő tehet.

A kormányhatalom kétharmados többségéhez olyan sajtószabadság kellett, melyben az ellenzéki sajtó jelentős része az utóbbi hat-nyolc évben bőszült ebek csaholóversenyévé alakulhatott át, mely majd minden társadalmi gond majd minden lehetséges megoldását brutálisan leugatta, nem létező lehetőségek nevében, nem ismerve mértéket, arányosságot, méltányosságot, differenciáltságot – azaz minőséget, szakmai és polgári felelősségtudatot. E stratégia követéséhez való jogot demokrata nem vitathatja el, bármennyire megveti. A demokrata azt feltételezi, hogy amit a sajtószabadság össze tud mocskolni, azt meg is tudja tisztítani. Amikor az ebül szerzett kormánytöbbség beleütközik a valóságba, és kiderül, hogy kizárólag az általa szélsőséges vehemenciával elutasított lehetőségek közül választhat, akkor zavarba jön, döntésképtelenné válik, s amiről mégis dönt, abban lelepleződik. Ha van szabad sajtó és szabad emlékezet. Ezért sürgős a kormányzó hatalomnak, hogy ne legyen egyik se.

De lesz!