Hanem a Józsefváros. Hogy a rendőrségnek alapos, átgondolt és minden részletre kiterjedő, bravúros akcióval sikerült előállítania egy kukázó férfit, aki a Baross utca és a József körút sarkán előre megfontolt szándékkal „a kerületi önkormányzat nemrég hatályba lépett rendeletét megszegve egy kommunális hulladéktárolóból szemetet vett ki”.

Ami hagyján, de ezenközben a helyszínen tartózkodó további nyolc embert is erre akarta rávenni mintegy „spontán tüntetésileg”, kimerítve ezzel „a törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás büntette elkövetésének meglapozott gyanúját”. A rendőrség végtelen emberségének, hadd ne mondjuk, irgalmának köszönhetően a férfi és társai szabadlábon védekezhetnek.

Valljuk meg, úgy húsz évvel ezelőtt nem gondoltuk volna, hogy a hírhedt Józsefváros mai kriminalisztikai statisztikáit már csak a kukázók rontják, ám szerencsére ők se sokáig, köszönhetően az önkormányzati rendeletnek, ami úgy irtja a kukázást, mint a leprásokat, s egyáltalán: ennyire még a szocik se undorodtak a csóróktól, elesettektől, mint ez az új kurzus, amelyet annyira idegesít a szegénység, hogy be fogja tiltani.

Arra sajnos nem lehet számítani, hogy a kukázókat már eleve az új alkotmányban kiszerkesztik és megregulázzák, koszos, büdös, tüdőbeteg emberekkel ugyanis az alkotmány nem foglalkozik, a legmagasabb szint személyre bontva a Nagyboldogasszony, valamint mindazon képviselők, akik igennel szavaznak majd a nagy nemzeti hitvallás napján.

A józsefvárosi eset mindenképpen arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a nemzeti együttműködésre, sőt szolidaritásra épülő Magyarországban egyetlen előrelátó és praktikusan gondolkodó ember volt, mégpedig Pintér Sándor belügyminiszter, aki már a fülkeforradalom napján átlátta, hogy a gyönyörű magyar jövő kibontakozásához legelőbb is több börtöncellára és fogdára van szükség. Mélységesen igaza lett. S most nem Budai Gyulára gondolunk, aki iparkodik ugyan rendesen a kommunisták sérelmére, csak éppen eredmény nélkül, hanem a büntetőipari ágazat legfőbb bázisára: a lakosság egyre jobban behatárolható és növekvő részére.

Azokra az emberekre, akik az immáron megbízható, tehát a kommunisták által többé nem manipulált statisztikák szerint eléggé cinikus módon nem növelték például a havi jövedelmüket az egykulcsos adó bevezetésével sem, sőt kifejezetten csökkentették, továbbá azokra, akik példátlan szemtelenséggel továbbra sem találtak nemhogy egymillió, de még tízezer munkahelyet sem, ergo előbbutóbb legatyásodnak, szakadtak, büdösek lesznek ők is, végül kukák körül ólálkodnak, azaz gátlás nélkül törvényt sértenek, s be kell őket kísérni.

Van rá esély: a Tárki felmérése szerint „a magyarok negyede egy hónapot sem vészelne túl”, s a családok kétharmada is csak két-három hónapot, ha a családfő esetleg elvesztené a jövedelmét. De elég kimenni az utcára: a benzinárnak köszönhetően az utak sokat sejtetően néptelenednek el, márpedig a koldusokhoz hozzá van szokva ez az ország, ám a lassan 400 forintos benzinhez nem; ezek azért már kukaközeli állapotok.

Hogy kellőképpen át tudjuk érezni a szisztémát, álljon itt a kormányszinten körberöhögött ombudsman friss jelentése, miszerint állami támogatás, gyorssegély kizárólag annak a mindenétől megfosztott, kirabolt személynek jár, akitől 20 ezer forintnál nagyobb értéket vittek el. Az a magányosan élő, tanyasi öregember viszont, akitől csak az utolsó ötezresét rabolták el, s még jól fejbe is verték, legfeljebb a Nagyboldogasszonyhoz mehet fohászkodni, úgyhogy éppen itt az ideje, hogy az országcímerbe a kukát is beemeljék, ha nem is a Szent Korona mellé, de a középső halom tövébe mindenképp.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa