Ha nehezen is, de belátható, egy hetvenhat éves ember esetében a halál valószínűsége ott lappang a mindennapokban. A Ranschburg Jenő elhunytával keletkező fájdalmasan nyomasztó érzés legfőképpen abból adódik, hogy ő egy olyan tudósember volt, aki a tudást nem csupán kirívóan gazdag ismerethalmazként birtokolta, hanem megpróbálta cselekvéssé, magatartásformává alakítani.

Karakterének alapvető vonása volt, hogy mindaz, amit tud, azt a nagyközönség – a társadalom – számára is érthetővé, átélhetővé, a cselekvés számára felhasználhatóvá tegye. A tudással humanizálja azokat a viszonyokat, amelyekben élünk, dolgozunk, családot alapítunk, gyereket nevelünk.

A leginkább fájdalmas veszteség Ranschburg halálával az, hogy elment egy olyan ember, aki – nívós ismeretterjesztéssel és a mindenkihez intézett érthető, okos, jó szándékú szóval – emberszabású cselekvésre ösztönözte a társadalmat.

Karrierje is ennek jegyében indult, ennek okán lett mondhatni egy csapásra ismert és népszerű ember Magyarországon. A máig emlegetett Családi kör című televíziós sorozatról van szó, amely a hetvenes években az egyik legnézettebb műsora volt az akkori egyetlen csatornának. Ez a műsor –konfl iktusos gyerek–szülő szituációkat felidézve – a gyereknevelésről szólt, valójában a szülőket nevelte. Ranschburg a gyermeki és a szülői lélekben zajló folyamatokat tudásként tárta közönsége elé, érthetővé, tanulhatóvá, a nevelés számára megfoghatóvá tette.

Az akkori gyerekek mára felnőttek. Talán nem ildomos a kérdés, de tegyük föl: mennyire látszik rajtuk Ranschburg?

Egyszer megkérdeztem ezt tőle, hogy miért nem látom ma sűrűbben hatékony emberi karakterekben, magatartásokban azokat az értékeket, amiket ő adott. A válaszból kiderült: Ranschburg – híven a humánumot kiterjeszteni hivatott ars poeticájához – figyeli, elemzi mindennapjaink folyamatait. Úgy látta, alapvető baj van a férfi-nő szerepekkel, a nővel az otthonon kívül, a férfival az otthonon belül. Ennek egyik aspektusa a család értékvesztettsége. Látta, hogy sérült közösségek, magányos gyerekek, kényszeres szerepek deformálják a mindennapokat, esetenként rémes késztetések alapján szerveződnek csoportok, miközben a társadalmi otthonosság élményét adni képesek alig vannak. Úgy érzékelte, nem vesztek ki az emberi jóravalóságok, és bár a nagy tablók, csoportképek riasztóak, az egyénhez lejutva vigasztalóbb élményekhez jutunk. Csak hát az egyén hangja nagyon halk, bezárkózik, a nyomasztó hatásokat igyekszik kizárni, lehúzza a rolót. Redőnyszindróma.

Ranschburg Jenő – bár nyilván nem tudhatta, hogy öregkorában, csakúgy, mint gyerekként, riasztó jelenségekkel fog találkozni – egész életében a félelem nélküli, az emberi értékeknek otthont adó, az egyént kiteljesedésre ösztönző társadalomért dolgozott. Akár a pszichológia különböző területein – gyermekpszichológia, fejlődéslélektan, agressziókutatás, személyiség-lélektan – fejtette ki nézeteit könyvben, tanulmányban vagy újságoknak szánt cikkekben, akár az ELTE-n, a szolnoki vagy 2007-től a Károly Róbert Főiskolán professor emeritusként tanított, akár valamilyen fórumon hallatta hangját.

Ranschburg Jenő az utolsó napjaiig dolgozott. Egy újabb könyvet írt, mondhatni, azon igyekezett, hogy a tőle megszokott hiteles, személyes hangján, szakmailag is kiváló érvelésével neveljen, tanítson és segítsen. Elvesztésével minden bizonnyal nehezebb lesz olyanná válni, mint amilyeneknek ő szerette volna látni az embereket.