Bizonyítsa a szerelmét iratokkal!
Madari Zsuzsannából tavaly július 10-én lett Rachidné, amikor is a Budapesten élő biztosítási szakember Tunéziában házasságot kötött Rachid Oussamával, az afrikai ország fővárosától másfél napi utazásra eső Kebiliben élő, családi datolyaültetvényen dolgozó fiatalemberrel. Múlt év nyarán az asszony azzal a tudattal utazott esküvőjére, hogy a szertartás után mindjárt megkérik a férje magyarországi beutazására jogosító vízumot, és néhány héttel később már együtt élnek a budai lakásban. Az esküvő – amelynek részeként a helyi hagyományok részeként férje jelképes összegért megvásárolta őt – Madari Zsuzsanna emlékei szerint maga volt az álom.
A keserű ébredés két nappal később a tuniszi magyar nagykövetségen következett be, amikor a konzul az ügyintézés részleteit ismertetve gyorsan lehűtötte az újdonsült pár reményeit. Rachidné hazarepült, a férje maradt. Már a tunéziai férj és a magyar nő házasságkötéséhez szükséges igazolások összegyűjtése sem volt egyszerű feladat. A fordítóirodán a férje édesanyjának hosszú, több sorba írott nevének második felét a „feleség neve” rovathoz írták, ez a hiba önmagában másfél hónapos fennakadást okozott a bürokráciában. Mégis, a házasságkötéshez szükséges engedélyek beszerzése gyermekjátéknak tűnt a férj beutazási engedélyéhez képest.
Rachid Oussamától a tuniszi magyar nagykövetség megtagadta a vízumot. Ezt egy a „Vízumkérelem elutasítása” címet viselő lapon közölték vele, indoklásképp az egyoldalas nyomtatványon feltüntetett tizenegy pont közül a 2-eshez (nem igazolta a tervezett tartózkodás célját és feltételeit) tettek egy X-et, majd a papírlapot a csupán franciául és arabul beszélő férfi kezébe nyomták. A következő hónapokban még két alkalommal tagadták meg ugyanígy a vízumot Rachidné férjétől.
– 2008 októberében ismerkedtünk meg a szállodában – meséli az asszony. – Tény, hogy jelentős korkülönbség van közöttünk, de én huszonkét év alatt összesen nem kaptam annyi figyelmet az előző férjemtől, mint tőle két év alatt. Megismerkedésünk óta tizenegyszer utaztam Tunéziába, a kapcsolatunk 2009-ben fordult komolyabbra, akkor döntöttünk úgy, hogy összeházasodunk. A házasságkötéshez szükséges engedélyek beszerzésekor senki nem figyelmeztetett, hogy gondoljuk meg, mert nem biztos, hogy a férjem velem jöhet majd Magyarországra.
A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal ügyintézője a sokadik találkozásukkor bizalmasan azt mondta Rachidnénak: meg kellene erősíteni, hogy szerelemből kötöttek házasságot. Kérjen listát az egymással folytatott telefonbeszélgetések gyakoriságáról és hosszáról, mutassa be, mikor és mennyi időt töltött Tunéziában, igazolja, hogy tudja fedezni a férje megélhetését. Az asszony összeszedett annyi igazolást, amennyit csak el tudott képzelni. De legközelebb ismét elutasították a férj vízumkérelmét.
Rachidné hiába próbált a Külügyminisztériumban érdeklődni, az illetékes osztályra nem mehetett fel, sőt még a portás kapott letolást, amiért egyáltalán felszólt, hogy jött egy panaszos hölgy. Az asszony végül szerkesztőségünkhöz fordult.
Kérdéseinkre a Külügyminisztérium sajtó főosztályának vezetője, Pataki Eszter azt írta: egyedi vízumügyről semmilyen információt nem adhatnak, de felhívta a figyelmet, hogy a házasságkötés nem keletkeztet automatikusan jogot a beutazásra. A főosztályvezető kitért arra is, hogy a Külügyminisztérium honlapjának Tunéziáról szóló oldalán külön figyelmeztetik a házasságra készülő magyar hölgyeket. A honlapon egyebek közt ez olvasható: „Tunéziában gyorsabb ütemben fejlődik az úgynevezett házasságipar. A szállodák személyzete az utazásszervezetőtől kapott adatok alapján már a turistacsoportok érkezését megelőzően igyekeznek kiszűrni az egyedülálló, potenciális célpontként értékelhető hölgyeket. A párnapos kapcsolatokból születő házasságokkal ellenőrizhetetlen hátterű tunéziai állampolgárok százai kerülnek az EU tagállamaiba”. (Ez most nem szerepel az oldalon.)
Rachidné, aki már házasságkötése előtt is tisztségviselők egész sorával találkozott egyvalamit nem ért: miért nem szólt senki?
