János évtizedek óta a mohácsi önkormányzatnál dolgozik, néhány éve ő irányítja a városban a közmunkásokat. Egyik alkalmazottja, Androvics Antal december közepéig volt közmunkás. Androvics januárban bejött Jánoshoz, eléje rakott egy papírt, amin az állt, hogy felvette volt főnöke nevét.

– Azt hittem, rejtett kamerás felvétel készül – idézi fel János.

– Ám „Tonyesz” közölte, hogy nem, és kijelentette, hogy poénból vette föl a nevemet. Utána felkerestem, és kértem, adja vissza a nevemet, megígértem, hogy állom ennek a költségét, de ő nemet mondott.

János beavat családja múltjába. Ősei a XVIII. század közepén Bajorországból érkeztek Mohácsra. Mindazok, akik a környéken az ő, viszonylag ritka vezetéknevét viselik, közeli vagy távoli rokonai. Azzal, hogy Androvics Antal felvette a nevét, illegálisan beslisszant a famíliába, véli János.

– Nem tudom, miért csinálta ezt velem. Én mindig csak segíteni próbáltam rajta.

– Tényleg jól bánt velem –ismeri el a férfi, akit tavaly még Androvics Antalnak hívtak. –Nem is kiszúrásból tettem, hanem mert tetszett a neve.

A 49 éves férfi elmondja, hogy hat osztályt végzett, a rendszerváltás előtt segédmunkásként dolgozott a helyi téglagyárban, majd az egyik öntődében. Az utolsó húsz évben viszont akkor van munkája, ha az önkormányzat alkalmazza. Felesége, Ildikó is hasonló helyzetben van, ő korábban takarítónőként talált állást, de most már csak a közmunkában bízhat. Az egy gyermeket nevelő pár egy szoba-konyhás, saját tulajdonú házban lakik. A roppant szerény bútorokkal berendezett porta állapota siralmas: a hepehupás plafon alig valamivel emelkedik a bentlakók feje fölé, a falakat néhol csípőmagasságig színezi mélyzöldre a penész. Mindamellett a család rendben tartja roskatag otthonát. Amikor arról kérdezem a házigazdát, mi vitte rá a névváltozásra, így felel:

– Összevesztem apámmal, azt mondta, kitagad, erre mentem be a hivatalba új névért.

Az elmúlt években Mohácson sokan vettek fel új nevet. Míg az ezredforduló táján évente 6-8 család adott be ilyen kérvényt, az elmúlt három esztendőben kétszer-háromszor ennyi névváltozást regisztráltak a 19 ezer lelkes város polgármesteri hivatalában. Az első névváltozás 10 ezer forintba kerül a kérelmezőnek, a második és a többi 30 ezerbe. Idén másfél hónap alatt már hat család van túl ilyen eljáráson. Az okmányirodában a kérvényezők etnikai hovatartozásáról természetesen nem vezetnek nyilvántartást, ám a mohácsiak úgy tudják, szinte csakis a romák kérnek új – és nagyon gyakran svábos hangzású – nevet. Az érintettek ezt azzal magyarázzák, hogy a tipikusan roma nevekkel nehéz munkát találni.

– Dehogy azért változtattam – utasítja el ezt a feltevést a korábban Androvics Antalnak nevezett férfi. – Miért, ha ránk néznek, nem látják, hogy hová tartozunk? Egyszerűen tetszett a János neve.

A férfi felesége bólogat, mire megkérdezem őt:

– Most hogyan becézi az urát? Jánosnak?

– Ugyan, miért tenném? Tóni ő nekem továbbra is.

Megosztom velük, hogy a férfi nevének eredeti gazdája csaknem belebetegedett a történetbe. Állásfoglalást kért az ügyben a közigazgatási minisztériumtól, és ügyvédhez fordult.

– Tudom, hogy azt akarja, mondjak le a nevéről – sóhajt az ex-Androvics. – De most menjek el megint a hivatalba egy új névért? A régi nevemet vissza nem kérem.

– Felveszünk valami roma nevet – veszi át a szót az asszony. Humornak szánja mindezt, férje azonban ugrik:

– Azt már nem! Cigány név nekem nem kell. Akkor inkább felveszem a polgármesterünk nevét. Szekó József. Jól hangzik, nem?

Két órával később János felhív, és örömmel újságolja, hogy névrokona hajlandó nevet változtatni. János állta volna a procedúra költséget, ám nem lesz rá szükség, mert a változás ingyenes, mivelhogy a névváltoztató épp munkanélküli. János hálásan köszöni a segítségemet. El se hiszi, hogy semmit se tettem. Csak meg szerettem volna érteni egy névváltozás okát. És még csak nem is sikerült.