Azt – mondjuk – csak az irracionális ősremény mondathatta vele a hetilap kérdésére, hogy igenis, van esélye, hogy nyerjen egy következő pályázaton. A mai állapotok ismeretében az először felhorgadó közhely, hogy „nincs az az isten”, a KDNP állásfoglalását olvasva különös fénytörést kapott. De hagyjuk is, mert nem az a lényeg most, hogy a következő terminusban ki irányítja a „magyar színjátszás templomát”, hanem, hogy mi baja a KDNP-nek Alföldivel.

Két nagy baja van, látszólag legalábbis. Az egyik, hogy a főigazgató, idézem, „szívesen látta volna a Nagy-Romániát ünneplő románokat a magyar kultúra legfőbb színpadára” – amely hangsornak különben az égvilágon semmi értelme nincs, most mondd, majd megtanulunk KDNP-ül, lesz rá elég időnk –, ezzel pedig szerintük megszegte a szerződését és alkalmatlan a Nemzeti Színház vezetésére. Csak hogy értsük: a KDNP egy végül lemondott, ekképpen meg nem történt novemberi esemény miatti botrányt görget még mindig. Azt talán elfogadhatjuk, hogy Alföldi nem magyargyűlöletből biztosított volna helyet a számunkra nagyon is fájdalmas emlékeket idéző ünnepnek, hanem mert csapnivaló diplomata. Végül visszakozott, és elnézést kért elővigyázatlanságáért. Amúgy az sem egészen tiszta, szerződésének mely pontját is szegte volna meg, ha mégis ott ünnepelnek a románok.

A másik nagy baja a KDNP-nek, hogy a Nemzeti egy stúdiószínpadon bemutatta Závada Pál Magyar ünnep című darabját. Az is gond, ha nem rendeltetésszerűen használják a színházat, meg az is, ha ott az történik, aminek történni kell: darabok játszódnak közönség előtt? Tarthatatlan, tényleg. Egy Kossuth-díjas magyar író el merészel indulni a Nemzeti Színház Tízparancsolat-drámapályázatán. Színműve a KDNP szerint súlyosan sérti a nemzeti ünnep eszményét, sőt megalázza és felháborítja a „magyar közönség nagy részét”. Mert a született néplélektanász színikritikusokból álló KDNP-nek nemcsak a transzcendens feljebbvalóhoz, de a magyar közönség nagy részéhez is forró drótja van. És viszont. Így amint valami felháborítót tapasztal a magyar közönség nagy része, tudja, kit kell hívni.

Az nem számít, hogy a színháznak nem éppen az (akár nemzeti) öntudat simogatása, a gondok szőnyeg alá söprése a dolga. Még a Nemzetinek sem. Ahogy az is lényegtelen, hogy a jelenlegi főigazgató működése alatt ötven százalékkal nőtt az eladott bérletek, tízezerrel a nézők száma. Nemkülönben elhanyagolható körülménynek látszik a Fidesz zsebében az Országgyűlésbe, a kormányba bejutó minipárt számára, hogy az Alföldi-ügyben „lépésre” felszólított kultúráért felelős államtitkárságnak aligha van törvényes lehetősége a főigazgató menesztésére. Bár nem vagyok „a magyar közönség nagy része”, én a valahogy nagyon látszódni kívánó, szereptévesztésben lubickoló párt állásfoglalását diktáló bornírt szűklátókörűséget tartom megalázónak és felháborítónak. Mégsem ugrálok, hogy küldjük el a KDNP-t. Minek?