Elsőre értelmesnek és támogatandónak tűnik minden ilyen dolog, hát miért kéne idehordani sok száz kilométerről, sok tonna kőolaj, szén-dioxid meg más csomó randa, mérgező anyag árán almát, szőlőt, paradicsomot, ha egyszer itthon is megtermelhető.

Ha még egyszer belegondol az ember, és előveszi a közgazdaságtani egyszeregyet, akkor már persze semmi értelme az egésznek, mert így működik a kapitalizmus, a kereskedő társadalom: export és import; és mi szívnánk meg legjobban, exportorientált kis országként, ha mindenki visszakapcsolna turbópatriótába, a portugál csak portugált vásárolna, az orosz csak oroszt, a német meg németet. Lehetne bezárni a Suzukit, a győri Audit, az épülő kecskeméti Mercedest, a komáromi Nokiát meg a többit. Zabálhatnánk a jó (értsd: rossz) magyar almát kétpofára. A gazdasági bezárkózás (nem patriotizmus ez) logikája addig szép, amíg csak önmagunkra alkalmazzuk.

Vicces jelenség ez a globális provincializmus: a magyar termékek vásárlására buzdító butuska reklámot egy kanadai klipből nyúlták (vásárolj kanadait); ismerőseim között van megrögzött multiellenes, aki évek óta csak külföldön dolgozik, meg olyan is, aki német rendszámú autóból, Szlovákiában adózó cég éléről támogatja lelkesen a magyar gazdasági álpatriotizmust.

A mindenben ideológiai csatát kereső, kardcsörtető verbális kuruc pedig egyetlen másodperc alatt válik hiperkonformista kádári kisemberré az áruházi pult előtt. Ebben biztosan világklasszisok vagyunk.

Egyébként, apropó kisember, az export-import melletti érvek közé föl lehet írni, nyugodtan, akár az első helyek valamelyikére, hogy tudniillik nem a multik nemzetközi összeesküvése és földön túli gonoszsága erőlteti a hipermarket polcaira a spanyol paradicsomot, egyiptomi hagymát és olasz körtét, hanem például az a vásárlói igény, hogy minden zöldség- és gyümölcsféle legyen kapható az év minden szakában, ráadásul olcsón. Azt már itt el nem tetszik magyarázni senkinek, hogy friss paprika nincs februárban.

Van ebben a katyvaszban minden: elkeseredett identitásteremtési kísérlet, rendes adag édes-bús nosztalgia, önbecsapás dögivel. Legalább annyira vehető komolyan, mint Vona Gábor gárdamellénye.

Amikor először találkoztam az interneten küldözgetett, a magyar élelmiszer-ipari termékek vásárlására biztató, azok minőségi fölényét bizonygató (és Kanadából importált) filmecskével, éppen úgy adódott, hogy magyar vajat vásároltam a közeli közértben. Nagy nemzetiszín sáv volt rajta, nevében is magyarságát hirdette, plecsnit is raktak rája, hogy eredeti magyar minőség. Olyan pocsék vajat évek óta nem ettem.

A már többször idézett reklámfilmben, de az álpatrióta propagandában általában alapérvelés, hogy a magyar élelmiszerek kitűnő minőségűek, sőt párjuk sincsen. A videó ezt ráadásul paradicsommal, almával, vöröshagymával illusztrálja, márpedig ezekből alig találni elfogadható magyar minőséget, úgy kell fölfedezni egy-egy termelőt néhány eldugott piacon.

A „minőségi magyar élelmiszer” szintagma még mindig a nyolcvanas évek németfogó utazási prospektusainak képvilágát hívja elő a fejekben: fokhagyma- és paprikafüzér közül kikandikáló téliszalámi. Csúcsminőség, mi?

Nem sok hajlandóság mutatkozik arra, hogy szembenézzünk a ténnyel: a magyar élelmiszeripar nem termel világszínvonalat szinte semmilyen termékkategóriában. A csak itthon világhírű áruk többsége az európai középmezőny aljába sem férne be. A legeslegjobb magyar sonka közelébe sem érhetne a spanyol top 1000-nek, a legjobb magyar szalámi az olasz top 1000-nek és így tovább, lehetne tovább sorolni, de még az egyébként minőségi fejlődés szempontjából joggal sikerágazatnak tartott magyar borászat is évtizedes lemaradásban van akár csak az osztrák mezőnyhöz képest.

(A hétvégén Kézműves Magyar Ízek vására volt a Millenárison. Tömeg és ideológia, nemzetiszínű marketing volt rendesen, valódi minőség és kézművesség alig. A kiállítók többségének eleve semmi köze sem volt a kézművességhez, ipari módszerekkel és ipari méretekben ipari minőséget előállító kis élelmiszergyárak. Magyarnak magyarok. Talán egy vagy két tejtermék, egykét húsféle, három-négy pálinka és ugyanennyi bor férkőzhetne közel az európai mezőny közepéhez.)

De tényleg jobb lesz attól bármi, hogyha becsapjuk önmagunkat? Ha egyedinek és különleges minőségűnek, sőt nemzeti értéknek nevezünk gyatra vagy alig átlagos termékeket? Ha konzervipari borzalmaknak internetes rajongói oldalt szervezünk? (Jó, persze marketing, de miért kell bedőlni?) Kinek lesz jobb attól, ha törvények és nyomukban értékvezérelt állami bürokraták nevezik meg, mi a magyar érték, szerveznek értékszimbolizálásilag értéktárakba értékes szart, szappant szalámit, Puskás Öcsit és Bartókot a makói hagymával, téliszalámit a Rubik-kockával?

Nem mintha nem lennének egyébként olyan termelők, gazdák, iparosok, akik összeszorított fogakkal küzdenek a minőségért a teljes igénytelenség, közöny és államilag is szervezett átverés közegében. Az a borzasztó, hogy elsősorban az ő munkájukat teszi tönkre a „magyar” márka állandó lejáratása, a rossz termékekre aggatott álpatrióta reklám. Az ő valódi értékeiket mossa össze a gagyival.

Nagyon Magyar termék