Tegnap viszont egy ország maradt érdemben és mentálisan is kielégítetlen. Arról, hogy mit is akar ez a kormány kezdeni az állam gazdálkodásával, semmivel sem tudunk többet, mint fél éve vagy akár a választásokat megelőzően. Ezen a helyzeten a tegnapi beszéd inkább rontott, mint javított. Az irányokat, a nagy ívű stratégiát ismerjük, épp elégszer hallottuk már, de a tények hiánya kezd egyre inkább fájóvá válni.

Nyilvánvaló volt, hogy Orbán Viktor ezúttal szikár beszéddel készül, mégiscsak az ország házában kapott szót, ahol nem a sport, a kultúra és pártja neves és kevésbé ismert szereplőiből áll a hallgatóság. Arra viszont csak kevesen számíthattak, hogy olyannyira szürke, lebutított beszédet olvas fel, amihez képest annak idején egy napirend előtti Áder János-felszólalás maga volt az önfeledt szórakozás.

A legnagyobb bosszúságom mégsem ez. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én voltam kíváncsi, hogyan képzeli el az ország jövőjét a kormányfő. Hittem abban, amit a kormánypárti vezetők hetek óta ígérgetnek: legkésőbb február közepén kiderül, miként biztosítható a költségvetés egyensúlyának fenntartása, vagyis honnan és hogy kell elvenni, hova lehet esetleg hozzátenni. Egye fene, akár az orbáni úton, csak derüljön már ki, mire számíthat a magyar.

Hát nem derült ki. Megint nem. Pedig Orbán többször felemlegette, hogy még mindig „helyzet van”. Számtalanszor emlékeztetett a veszélyekre, amelyek a magyar gazdaságra leselkednek. Ha valamiről szólt a beszéd, akkor erről: idő van, a cselekvés ideje! Csak bírjuk szusszal, hangzott a biztatás. De mit?

Ez a tettrekészség sajnos csak a beszédben kapott helyet. A többi majd márciusban. Meg áprilisban. Köpve arra, hogy mit gondolnak a halogatásról az ország finanszírozói. Igazuk van ebben? A saját szemszögükből biztos. Orbán nem véletlenül emelte be a beszédbe az ország pénzügyi függetlenségét mint saját kormányának érdemét. Tegyük hozzá: reményét. Az ehhez szükséges intézkedésekre mi, egyszerű állampolgárok is kíváncsiak vagyunk, és örömmel vennénk, ha nem külföldi lapokból kapnánk tájékoztatást a jövőnket illetően, mint néhány hete, hanem „házon belülről”. Mert érdemesek vagyunk rá. Mi is, akik kritikusan állunk a kormány ténykedéséhez, meg azok is, akik mérhetetlenül lojálisak, de leginkább azok, akiknek majd végre kell hajtani, akármivel is áll elő –előbb, vagy most már inkább utóbb – a kormány.