Orbánnál a játszma vége lett a játszma eleje
Hogy klasszikust idézzünk, „a légyfingot is meg lehetett hallani” a tökéletes akusztikájú környezetben, amikor a fellebbenő függöny elénk tárt képében, az első felvonásban – ugyan kereken egy héttel ezelőtt, de a történelmi lépték valóban megengedhet magának némi nagyvonalúságot – Ajar helyett Beckett Godot-ra várva című drámájával szembesült a nagyérdemű. A nézők nyűgösebbje persze feszengett egy kissé, kérdezte is suttogva szomszédjától, ugyan miként került a csizma az asztalra, de szerencsére a jól nevelt színházfan rögtön le is pisszegte az okvetetlenkedőket: francba a részletekkel, csak a minőség számít, és ilyenkor, tudjuk, tompul a kritikai él.
És akkor Godot-ra várvát néztünk, Momó helyett a miniszterelnököt, Róza mama helyett a mai magyar polgárság vélt (és nem valós) arisztokráciáját: vagy nyálcseppentős korban, vagy ugyanebben, a kortól független elmeállapotban, végül is – mindegy.
A hallgatóság (nézőség) gyorsan átadta magát az andalító dallamnak és – elkezdett várni Godot-ra. A többszörösen hátrányos helyzetű kisfiú túlélési lehetőségei disznóvágáson innen és Fülig Jimmyn túl, lassan felszívódtak a magyar ugar felett lengedező párában, és mi, a fizetőképes, jegytulajdonos publikum észrevétlenül váltunk Vladimírrá és Estragonná, akik reménytelenül várnak Godot-ra. Nem mintha e két, megváltásra és élhető életre vágyó csavargó nem mehetne munka és élhető élet után tovább – mindenki tudja, Magyarországon demokrácia van: mindenki oda megy, ahová akar, és (főleg) ahová bír. Estragon talán meg is jegyzi, ha már gondolkodni nem vagyunk képesek, és nem is akarunk, nincs más választásunk.
A nagyérdemű nem is tehetett mást, mint hogy bólogatott: kedves csavargók, tudjuk, miről beszéltek, kicsit sajnálunk benneteket, mert mérhetetlenül hülyék vagytok, élet- és döntésképtelen, kiszolgáltatott páriák. Így jártatok, tiszta szerencse, hogy ehhez nekünk semmi közünk.
És a vastaps nem is maradt el.
Nagy kár, hogy Godot, a mindenkori Abszurdisztán stilizált megváltójának legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a valóságban sosem jelenik meg. Bajban, szükségben nem segít, túlélésben kancsalul festett egekbe mutat. De attól, hogy Beckett az abszurd mestere – klasszikus szerzőnek számít a műveltebb világban, vélhetőleg a Tisztelt Ház jó néhány tagja olvasta, látta is. A kétfelé való színjátszás hagyományának történelme van Magyarországon: megszorításokat emleget, mindenféle nyugdíj-racionalizálást, segélyelhárítást és gyógyszerkasszatámogatás-megvonást, Hegyeshalmon innen viszont összefogást, dolgozzon, aki mozdulni képes, megvédjük a magyar becsületét gyalázó européerektől a virtust: Momó és Róza mama életen-halálon is túlmutató humanitása tényleg nem időszerű, mostan majd mi eldöntjük, mit adunk elő kétszerkettőjének józansága van a színen.
Most szünet lesz, úgyhogy menj, és vegyél magadhoz egy szalámis szendvicset, öblítsd le egy kőbányai világossal, és gyere vissza szépen.
Mármint egy hét múlva.
Amikor szintén felmegy a függöny.
Te is látod, kedves színházrajongó, már sokkal patinásabb a díszlet, kicsit heterogénebb a közönség is (sajnos), a megrögzött Ajar-rajongókkal nemigen lehet mit kezdeni, de, ha már kiperkáltad a jegy árát, nem bánjuk, maradhatsz...
Kivételesen egy Beckett van mostan előadva a második részben is, de Godot már erősen passzé, itt és most a Játszma végét prezentáljuk, nincs semmi baj, csak ülj, és figyelj.
Szemed se rebbenjen, Kedves Néző, ha elmúlt nyolc évünk durva karikatúráját, ne mondjuk, legcinikusabb remake-jét (magyarul: rimékjét) látod a kormányzati kulisszák megvilágításában. Inkább emlékezz! Mondhatnánk, amarcord, amikor mi még csak tanúi sem akartunk maradni abban a szerencsétlen kínlódásban, amikor az ember tragédiáját, a háború és békét, a toniokrögert próbáltuk színre vinni. Igaz, elég szerencsétlenül, durvábban fogalmazva: tehetségtelenül. Az első harminc sor ki is vonult a nyitány után a néző(?)térről... De azok az idők elmúltak, a kétharmad az nem egyharmad, úgyhogy, ne csörgesd a zacskót, amikor kapod a Beckettet, megint.
Kicsit snassz persze hogy a Játszma vége lett a játszma eleje, de hagyjuk már a kronológiát –feltéve, ha nem az MSZP-től örökölt córesz a téma –, mert ebben a darabban sajnos már a két főszereplő, Hamm és Clov arra a percre várakozik, amikor az életüket meghatározó események végre elvesztik jelentőségüket. Mert mindenki egészséges, gondtalan, a hájtekben, szexualitásban korlátlan, konfliktusmentes, röviden: ezoterikus.
Nyilván, ez csak a nemzeti összefogás homogenitásában értelmezhető, úgyhogy most kihagynánk Adorno kritikai megjegyzéseit a darabbal kapcsolatban – a KDNP-s, Gabriela Garcia Markezt idéző tagozatával majd egyszer átvesszük, ki is Adorno, Garcia Marquez, Beckett – csak figyeljünk feszülten, és tapsoljunk erősen.
És várjunk a folytatásra.
Maga a miniszterelnök ígérte meg, hogy lesz harmadik (amúgy negyedik) felvonás.
Beckettből vagy Ajarból.
Március idusáig biztos kiderül.
