Le a kalappal a Magyar Nemzet szerkesztői előtt. Mint tudvalevő, országértékelő beszéde előtt a miniszterelnök videoüzenetben fordult a Facebook közösségi oldal látogatóihoz, hogy tegyenek fel neki kérdéseket, s ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ő maga nem szívleli az országértékelés kifejezést, mert nagyképűen hangzik.

Az üzenetet több ezren meghallgatták, ám mind a jobb-, mind a baloldali sajtó mélyen hallgatott a kormányfő értelemzavaró szótévesztésén, egyedül a Magyar Nemzet merte megírni Jászó Anna jóvoltából, hogy a szívlel ige egészen mást jelent, mint a szível, implicite rámutatva ezzel a miniszterelnök beszédeit jellemző felületességre és az akut olvasáshiányra; ezt azért még senki így ki nem merte mondani a miniszterelnökről, pláne a kormány lapjában.

Némi szépséghiba, hogy Jászó Anna nem most, hanem pontosan tíz évvel ezelőtt fejezte ki rosszallását egy cikkben a szívlel és a szível igék összekeveréséről, ám feltételezni merjük, hogy a szerkesztőség ma is magáénak vallja a cikk álláspontját, hacsak közben a szerző át nem soroltatott a nemzetrontó liberálbolsevik bértollnokok népes táborába. Ránk ebből csak annyi tartozik, hogy itt van egy miniszterelnök, millió magyarok vezére, akinek a legfrissebb felmérések szerint az elmúlt tizenöt évben a leggyakoribb szóhasználata a magyar, a Magyarország meg a hajrá, magyarok volt, miközben önmaga nem ismeri kellő mértékben saját anyanyelvét, a magyart.

Ám nincs egyetlen ember sem a környezetében, aki kellő tisztelettel kijavítaná a tévedéseit, tanítaná, képezné őt, vagy legalább nemzeti társalkodónőt rendelne melléje, hogy némiképp kikupálódjék. Ez nem gonoszkodás. Az országértékelő beszéd kellős közepén például azt találta mondani, hogy midőn Thomas Alva Edisonnak leégett a laboratóriuma 1914-ben, rá három héttel sikerült megszerkesztenie az első fonográfot.

Mármost ott ült az első sorokban a hódolók közt Szörényi Levente is, nagyokat bólogatva, ami csak azért érdekes, mert 1977-ben, épp a fonográf feltalálásának századik évfordulójára adott ki zenekarával egy lemezt Edison tiszteletére, ergo tudnia kellett, hogy a nemzet örökös miniszterelnöke megint melléfogott, a fonográf 1877-ben találtatott fel, beszédírói és tanácsadói tehát gyötrelmes munkával újra lóvá tették a vezért.

Jó, Szörényi helyében mi se pattantunk volna föl a helyünkről, hogy kérem, itt tévedés van, elvégre illem is létezik a világon, ám akkor is: van abban valami tragikomikus az országra nézve, hogy akármilyen képtelenséget mond most már emberemlékezet óta a vezér a szónoki emelvényről, hallgatósága egyetértően bólogat, majd bután néz maga elé. Ráadásul a mi vezérünk még bonyolult eset is, amennyiben nem folyamatosan mond ökörségeket a beszédei alatt, hanem van, amikor semmit se mond, ha kell, akár másfél órán át is, ezt a semmit azonban meghitt és történelemformáló áhítattal hallgatják hívei.

Ha jól láttuk, akkor az első sorokban a Fekete Párductól kezdve a Nemzet Golyóstollán át az ország leggazdagabb emberéig a nemzettest legkiválóbb fiai foglaltak helyet, akik olyan hevülettel fogadták magukba Edison első világháborús fonográfjának történetét meg a semmit, hogy nem vitás: ha Orbán Viktor legközelebb a Tesz-vesz városból olvas fel nekik, arra is kardot rántanak, és azt kiáltják, de jó most nekünk, de jó a magyarnak.

Nagyon sokan lenézik az országértékelést, pedig épp ez az erénye: a lakosság a saját szemével látja a nemzet legkiválóbb fiainak a szellemi és értelmi állapotát, egyszersmind azt is, hogy a vezér minek nézi, mennyire becsüli saját híveit.

Hát ennyire.

Amúgy Edison személye pontosan beleillik a képbe. A Történelemtanárok Egyletének honlapjáról idézve: a Menlo parki varázsló „ravasz üzleti érzékkel lopta el, tökéletesítette és szabadalmaztatta mások találmányait, mielőtt az igazi feltalálók észbe kaphattak volna. Könyörtelen ember volt, aki rossz hírbe keverte kollegáit, csak hogy saját népszerűségét növelje”.

Akár az övé is lehetne az 1. számú tagkönyv.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa