„Amikor meghalt Antall József, a halálhír miatt megszakították a Kacsamesék vetítését 1993-ban.” Sokak számára ez az egyik meghatározó élmény, ami öszszeköti a 80-as években születetteket. Még Facebook-csoport is létezik „Akik nézték a vasárnapi Disney-t, amikor meghalt Antall József!” néven több mint 14 ezer, többnyire a nyolcvanas években született taggal. Róluk, a 80-as generációról jelent meg most egy tanulmánykötet a Kontra Műhely gondozásában.

Azért különlegesek a nyolcvanasok, mert nekik már nincsenek közvetlen tapasztalataik a szocializmusról. Aki 1980-ban született, még alsó tagozatos volt ’89-ben, vagyis értékítéletében, szocializációjában nem játszott meghatározó szerepet a szocializmus. Ez a generáció már nem gyerekekből áll, most jelennek meg, válnak egyre fontosabbá a munkaerőpiacon – mondja Tarr Ferenc, a kötet egyik szerkesztője. Hozzáteszi: sokan mondják, hogy e generáció motiválatlan, felszínes. Azt szerették volna kideríteni, hogy valóban így van-e.

A fiatal társadalomtudós szerzők egyik legfontosabb megállapítása, hogy az úgynevezett korosztályos problémák egyre elnyúltabban vannak jelen, „mintha a 20-tól 35-ig terjedő korosztály egy cipőben járna”. Az egyik legjellemzőbb élethelyzet a kutatók által sokféle új kifejezéssel leírt elhúzódó fiatalkor. Nevezik ezt Pán Péter vagy – az ösztöndíjprogramról – Erasmus-szindrómának, az így élőket ősdiákoknak vagy bumeránggyerekeknek. A lényeg ugyanaz: nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni a felnőtté válás nehézségeivel, a felelősségvállalással, rövid távú célokat tűznek maguk elé, akár tíz éven át húzzák egyetemi, főiskolai tanulmányaikat.

A számok beszédesek: a 25 és 34 év közötti magyar nők csaknem 30, a férfiak több mint 40 százaléka még a szüleivel lakik. 1993-ban még a végzősök 98 százaléka szerzett diplomát, 2008-ban már csak 54 százaléka. A kilencvenes évek eleje óta felsőoktatásban részt vevő hallgatók száma három és félszeresére nőtt, de az oklevelet szerzők száma csak a kétszeresére.

Időközben a szülők hozzáállása is megváltozott: már nem várják el a korai önállósulást, nyugodt szívvel engedik vissza gyereküket egy jobb állás megszerzése érdekében az iskolapadba. Gazdaságosabb is, ha a gyerek otthon él, mint ha egy külön élő, de magát eltartani képtelen utódot kellene támogatni. Ugyanakkor, hívják fel a figyelmet a kötetben, ez az egzisztenciális függés frusztráltságot,kiszolgáltatottságot,nemzedékek közötti konfliktusokat is eredményez.

A megkérdezett fiatalok 32 százaléka elsősorban szülei keresetéből él, 45 százalék a saját bevallása szerint nem tudna a szülei támogatása nélkül megélni. Érdekes félreértés, hogy azok a válaszadók, akik azt mondták, hogy el tudják tartani magukat, ezt úgy értették, hogy miután szüleik fizetik a lakhatásuk, esetenként étkezésük költsé geit, nem szorulnak rá arra, hogy más dolgokra is tőlük kérjenek pénzt. Lakhatási értelemben a huszonéves válaszadók harmada, anyagi értelemben fele vált le a szüleiről. –Ez nem magyar sajátosság, csak Magyarországra később jutott el. Nyugat-Európában már a ’68-as generációra is jellemző volt a kései önállósulás, itthon nagy számban a 80-asoknál fordul elő először – magyarázza Tarr Ferenc.

További nehézség, hogy ha valaki végez, nehezen lel munkára. Hamar rá kell döbbennie, hogy az, amit az iskolában tanult és amit a munkaerőpiac vár tőle, sok esetben távol áll egymástól. Az oktatás nem képes a jelen kihívásaira reagálni, a munkaerőpiac és az egyetemek nincsenek kapcsolatban egymással, egy régi, akadémikus, lexikális tudásfelfogású intézményrendszer próbál munkaerőt képezni egy gyorsan változó, kompetenciaalapú piacra. Akik pedig bekerültek a munka világába, azt tapasztalják, hogy teljesen más, mint amit gyerekkorukban láttak a szüleiken.

„A szüleim, ők beleültek egy székbe, aztán majd kiszállnak valamikor vagy kifordulnak a székből... (...) Ez generációs dolog, mert változott a munkához való hozzáállása a generációknak, nem ennyire kényelmesek, hogy itt a munkád, ha kilépsz, akkor börtönbe zárunk, ha nem lépsz ki, akkor kapsz fizetést, nem két opció van” – mondta az egyik interjúalany. Ennek megfelelően a fiatalok nem is terveznek hoszszú távra, nem tudják, hogy öttíz év múlva mit fognak csinálni. Nemcsak a pozíciót nem látják, amit el szeretnének érni, de abban sem biztosak, hogy azon a pályán maradnak, maradhatnak, amelyen most vannak.

„Ha ebben a munkában maradok, akkor nyilván valami vezető dolog felé akarok menni, csak most nem érzem magamban azt az erőt, hogy öt évnél tovább én ezt még csináljam. Sőt, az már rengeteg, még öt éve sem vagyok a szakmában, és már most azt mondom, hogy kissé reménytelennek látom a helyzetet” – fogalmazott egy a reklámszakmában dolgozó fiatal.

Középtávnál hosszabban nem lehet tervezni, ez pedig állandó bizonytalanságot okoz a fiatalok körében. Mintát sem látnak arra nézve, hogyan kellene megöregedni, karriert építeni, mert a szüleik teljesen más világban éltek. Bizonytalanok és bizalmatlanok a munkaadók felé, mert sokszor látják, hogy mindenki lecserélhető – teszi hozzá Tarr Ferenc.

Egy lány így nyilatkozott a kutatóknak: „Nem feltétlenül szeretnék családot, gyereket, én nem szeretnék senkit megszívatni, nem is értem, hogy egyesek hogyan tudnak, képesek gyereket vállalni, a házasság sem fontos számomra, viszont szeretnék sikeres lenni... Az életszínvonal az első helyen áll, hogy minden hónapban utazhassak.” Ezzel nincs is egyedül: a huszonévesek többsége nem tervez családot alapítani, vagy ha igen, akkor csak hosszú idő múltán.

Nagyjából a negyedük együtt él valakivel, körülbelül felüknek van valamilyen tartósnak mondható kapcsolata. Arra a kérdésre viszont, hogy mi lenne az ideális, az életen át tartó házasságot válaszolják. Sokan még a kétszülős háztartásokban élők közül is a nagyszüleik párkapcsolatát tartják elérendő célnak, mert azt harmonikusabbnak látják, mint szüleikét. Ehhez nyilván hozzájárul, hogy előbbivel nem szembesülnek nap mint nap. Ha a saját házasságuk kerül szóba, ezt legtöbben tíz év múlva tudják elképzelni, vagyis bőven a harmincéves koruk után. Még hisznek a család fenntarthatóságában, ezt tekintik célnak, de a megvalósítást időben jó távol helyezik el.

„A mi generációnk feladata, hogy megtanulja kezelni a helyzetet és kialakítson egy új, élhető párkapcsolati formát” – véli az egyik kutató, Stalzer Tamara. És hogyan látja az országot az a generáció, amelyik demokráciában nőtt fel, amelynek jelentős része beszél legalább egy nyugati nyelvet, számos ösztöndíj, külföldi utazások, barátok, munkalehetőségek közül választhat?

A „nyolcvanasok” hamar szembesültek a külföldi és a hazai anyagi lehetőségek közötti különbséggel, így jó részükben már felmerült a kiköltözés gondolata. Az anyagiakon túl hiányolják az egyéni cselekvési hajlandóságot, kifogásolják az örökös elégedetlenséget, a felelősség áthárítását, a búskomorságot. Azok, akik azt mondták, hogy szívesen elmennének az országból, leginkább a lehetőségek hiánya miatt váltanának, mert nem ismerik el, nem fogadják el vagy nem fizetik meg azt, amit tanulnak, amivel foglalkoznak.

Egyben azonban egységesek a válaszok: hosszú távú távolléten is legfeljebb öt évet értenek, nem szeretnék örökre itt hagyni az országot. „Ha egy szóval kellene jellemeznem mindazt, amit interjúalanyaimnál tapasztaltam, az a hazaszeretet lenne” – írja az egyik tanulmány szerzője, Szabó Anita.

„Akár tíz éven át húzzák egyetemi, főiskolai tanulmányaikat”