1. A médiatörvény személyi hatálya

Az újonnan elfogadott médiatörvény – eltérően a korábbi médiajogi szabályozástól – hatósági felügyelet alá helyezte az írott sajtót (sajtótermékek).

A sajtótermék definícióját a törvény 203. § 60. szakasza adja meg a következőképpen: „a napilap és más időszaki lap egyes számai, valamint az internetes újság vagy hírportál, amelyet gazdasági szolgáltatásként nyújtanak, amelynek tartalmáért valamely természetes vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság szerkesztői felelősséget visel, és amelynek elsődleges célja szövegből, illetve képekből álló tartalmaknak a nyilvánossághoz való eljuttatása tájékoztatás, szórakoztatás vagy oktatás céljából, nyomtatott formátumban vagy valamely elektronikus hírközlő hálózaton keresztül”. A gazdasági szolgáltatás és a szerkesztői felelősség viselésének fogalmait a törvény nem határozza meg, így akár egyetlen hirdetés közzététele is lehetővé teszi egy vagy több, meghatározott személy által készített, bizonyos rendszerességgel az interneten közölt tartalmak besorolását a sajtótermékek körébe. A törvény 203. § 60. pontja – a sajtótermék definíciója – figyelemmel a médiatörvény személyi hatályára és a hatósági jogkörökre, valamint a regisztrációs kötelezettségre, ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, mivel jelentős jogbizonytalanságot teremt, hiszen nem tudható, hogy e kötelezettségeknek pontosan ki az alanya.

Amennyiben a sajtótermék meghatározása által a médiatörvény személyi hatálya kiterjed a nyilvánosság által korlátlanul elérhető magánközlésekre, a blogokra, úgy az ezzel járó hatósági tartalmi kontroll, és a regisztrációs kötelezettség külön-külön is szükségtelenül és a törvényben megjelölt alapjogok védelméhez képest aránytalanul korlátozza a szabad véleménynyilvánítási jog gyakorlását, ezáltal alkotmányellenes.

A korábbi terminológiában műsorszolgáltatóként, az új médiatörvény által médiaszolgáltatóként definiált médiatartalom-szolgáltatók feletti hatósági tartalomkontrollt az Alkotmánybíróság több határozatában is a véleménynyilvánítási szabadság és a sajtószabadság alapjogainak jelentős korlátozásának minősítette, ugyanakkor azt indokoltnak és arányosnak fogadta el, figyelemmel arra, hogy a televíziós és rádiós műsorszolgáltatás terjesztése korlátosan rendelkezésre álló javak, a frekvenciák útján történik. A közszolgálati média tekintetében a korlátosság mellett a közszolgálati médiaszolgáltatás alkotmányos előírásai is megfelelő célt szolgáltattak a jelentős alapjogi korlátozásnak.

Ilyen célok és indokok a korlátos erőforrások igénybevétele nélkül működő, a közszolgálati feladatokkal nem rendelkező írott sajtó tekintetében nem állnak fenn. A polgári jog és a büntetőjog jelenleg is széles körű jogvédelmet biztosít a sértettek számára, itt elegendő csupán a Ptk. személyhez fűződő jogvédelmi rendszerére, valamint a Btk. rágalmazás és becsületsértés vétségeinek tényállásaira, illetve az egyéb, a magántitkot és a magánélet védelmét biztosító törvényi tényállásokra utalni. A kiskorúak védelmét a fogyasztóvédelmi és reklámjogi jogszabályok kellő mértékben biztosítják, e jogszabályok személyi hatálya az írott sajtóra is kiterjed, a közösségek megfelelő alkotmányos védelmét pedig a Btk. közösség elleni izgatás tényállása biztosítja. A személyes adatok védelmét külön törvény szolgálja, mely széles körű polgári jogi fellépési lehetőséget kínál a sérelmet szenvedett személyek számára, és súlyos jogsértés esetén itt is biztosított a büntetőeljárás lehetősége. Mindezek alapján a médiatörvény írott sajtóra kiterjedő személyi hatálya alkotmányellenes.

2. A médiahatósági jogkörök és a jogsértések szankciói

Az általános szankciórendszerből kiemelendő a médiatörvény 187. § (1) bekezdése, mely kimondja, hogy ismételt jogsértés esetén a Médiatanács és a Hivatal kétmillió forintig terjedő bírsággal sújthatja a jogsértő szervezet vezető tisztségviselőjét a jogsértés súlyához, jellegéhez, illetve az egyedi ügy sajátosságaihozmérten.Még jelentősebb a kifejezetten megfélemlítő nagyságú, médiatartalom-szolgáltatóra kiróható pénzbírság, amelynek felső összeghatárait a törvény 187. § (3) bekezdése tartalmazza (pl. hetilap esetén 10 millió, napilap, online hírportál esetén 25 millió forint). A bírság kiszabásának szempontjai között nem szerepel a médiatartalom-szolgáltató bevétele vagy nyeresége, valamint az ismételtség – mely csak a vezető tisztségviselő személyes bírságolása és a médiaszolgáltató nyilvántartásból való törlésének elengedhetetlen feltétele – kellően pontos definíciója, különösen annak az időintervallumnak a meghatározása hiányzik, amely az ismételtséget megállapíthatóvá teszi. Az alkalmazható bírságok maximálisan kiszabható mértékei olyan magasak, hogy alkalmazásukkal bármely médiatartalom-szolgáltató gazdaságilag ellehetetleníthető, továbbá a szankció mértékének mérlegelési szempontjai rendkívül homályosak, tág teret engedve az esetleges önkényes hatósági akaratnak. Könnyen belátható, hogy ilyen szankció- és normarendszerben a média- és sajtópiac szereplői kénytelenek a szolgáltatásukban közölt tartalmakat folyamatosan a lehetséges jogkövetkezmények fenyegető hatása alatt kialakítani. Ez törvényszerűen vezet öncenzúrához, amelyhez például a vezető tisztségviselő személyes bírságolásának lehetősége megfelelő belső, szervezeti „ösztönzést” is ad.

A médiatörvény a hatósági eljárás lefolytatására is széles eszközrendszerrel ruházza fel aMédiatanácsot és azNMHH Hivatalát a törvény 153. §-a, 155. §-a és 175. §-a alapján. E jogkörök gyakorlása során a Médiatanácsot és a Hivatalt az üzleti titok védelmét biztosító törvényi rendelkezések sem kötik, felmentés hiányában is köteles a tanú az üzleti titok hatóság előtti felfedésére. Az eljárásjogi hatósági jogosultságok érvényesíthetőségét, az eljárás szereplői kötelezettségeinek teljesítését a jogalkotó eljárási bírságolási jogkörrel biztosította (156. §), természetes személyek esetén egymillió, egyéb személyek vonatkozásában huszonötmillió forintos felső határ megjelölésével. Sem a 155. §, sem pedig a 175. § nem teljesíti a személyes adatkezelés célhoz kötöttségének kritériumát, így az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében védett személyes adatok védelmét biztosító alapjoggal ellentétesek, a médiatartalom-szolgáltatók vonatkozásában pedig olyan hatósági beavatkozást tesznek lehetővé, amely alapvetően korlátozza a szerkesztési szabadságot, a sajtó működésének háborítatlanságát, a sajtó működése szempontjából lényeges bizalmas információk védelméhez fűződő jogokat, így az Alkotmány 61. § (2) bekezdésébe is ütköznek. Ezek a korlátozások semmilyen alkotmányos alapjog érvényesítésével nem függnek össze, így a korlátozás célja nem is vizsgálható, ezáltal a korlátozás arányosságának kérdése sem.

A Médiatanács hatósági ellenőrzési és szankcionálási jogköre a sajtótermékek vonatkozásában döntően az Smtv. (médiaalkotmány) 13–20. §-aiban foglalt anyagi jogi szabályok vonatkozásában áll fenn, ezt rögzíti a törvény 182. § c) pontja. Ezek a szabályok azonban homályosan, generálklazulákra jellemző tartalommal kerültek megfogalmazásra. Az állam objektív, intézményes alapjogvédelmi kötelezettségének, valamint az alapjogi korlátozás alkotmányos feltételének is csak akkor tud megfelelni, ha a törvényalkotás során a lehető legpontosabb megfogalmazást alkalmazza. Miközben a médiaszolgáltatásokra vonatkozó anyagi jogi, tartalmi szabályozás a médiatörvényben (a második rész teljes I. fejezete) igen részletes és kimerítő, az írott sajtó tekintetében ez a lehető legkevésbé pontos az Smtv. 13–20. §-aiban. Ez a szabályozási módszer tágra nyitja a kaput a hatóság önkényes jogértelmezése előtt.

3. A média- és hírközlési biztos

A biztos csak olyan ügyeket vizsgálhat, amelyek nem jogellenesek, és sem az NMHH Hivatala, sem pedig a Médiatanács hatáskörébe nem tartoznak. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésben meghatározott jogállamiság elvébe, közelebbről a jogbiztonság elvébe ütközik, hogy a biztos a médiahatóság iratmegismerési, adatmegismerési és tényállás-felderítési jogosultságaival rendelkezve közvetett eljárási bírságolási lehetőséggel biztosított kvázi hatósági felügyeletet gyakorolhat olyan ügyekben, amelyek kifejezetten nem jogsértés miatt indulnak, tehát a médiatartalom-szolgáltatók jogszerű magatartásának törvényben közelebbről nem meghatározott szempontú vizsgálatára irányulnak. Az 1/2007. (I. 18.) AB-határozatában az Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányellenes az olyan hatáskör, amely a szerkesztési szabadság gyakorlását alapvetően befolyásolja, és ami nem jogsértést, hanem egyéb, közelebbről meg nem határozott, de mindenképpen a jogszerű magatartást vizsgál. A biztos eljárása, illetve annak törvényi lehetősége egyértelműen alkalmas a sajtószabadság, közelebbről a szerkesztési szabadság korlátozására, a médiatartalom-szolgáltatók folyamatos zaklatására, félelemben tartására, hiszen még jogszerű működésük, eljárásuk esetén is számolniuk kell a biztos fellépésével, számukra hátrányos megállapításaival. A biztos tényállás felderítésére rendelkezésre álló törvényes eszközei, adatmegismerési, adatkezelési jogkörei ellentétesek az Alkotmány 59. § (1) bekezdésével is, hiszen semmilyen alkotmányos alapjog érvényesülését nem szolgálják. A médiatörvény 139–143. §-ai tehát alkotmányos cél nélkül korlátozzák a sajtószabadság alapjogát, a személyes adatok védelmét biztosító 59. § (1) bekezdését és a 2. § (1) bekezdésébe ütközően nem jogellenes magatartás kvázi hatósági vizsgálatát és jogkövetkezmények alkalmazását teszik lehetővé, közelebbről meg nem határozott jogok, érdekek érvényesülése érdekében.

4. A médiatörvény kihirdetése és hatálybalépése

A médiatörvény kihirdetésének napja, 2010. december 31. (Magyar Közlöny 2010. évi 202. számának megjelenési napja), és hatálybalépésének időpontja, 2011. január 1. napja között eltelt egyetlen nap nem biztosít kellő, megfelelő felkészülési időt. A médiatörvény hatályba léptető rendelkezése az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik,mivel a jogbiztonságot súlyosan veszélyezteti, ezáltal ellentétes a jogállamiság alkotmányos alapelvével. Nem vitásan a törvény egyes rendelkezései bizonyos jogalanyok vonatkozásában nem 2011. január 1. napján lépnek hatályba, de például a média- és hírközlési biztosra vonatkozó szabályok, így többek között a valamennyi médiatartalom-szolgáltatóra kiterjedő kvázi hatósági eljárására vonatkozó, példátlanul széles iratbetekintési és vizsgálati jogosultságokat biztosító III. fejezete 2011. január 1. napján hatályba lépett. Ugyancsak az év első napján lépett hatályba aMédiatanács hatósági ellenőrzési jogköre az Smtv. 13. § (1) bekezdése vonatkozásában, amely követelmény ellenőrzésére az írott sajtó vonatkozásában mindeddig nem állt fenn szankciók kiszabását is lehetővé tevő hatósági eljárás.

5. A médiaalkotmány alkotmányellenes rendelkezései

A törvény 13. § (1) bekezdése a médiatartalom-szolgáltató feladataként jelöli meg a hiteles, gyors, pontos tájékoztatást a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről. A kötelezettség megfogalmazásának módja és a kötelezettség tartalma egyaránt jelentősen korlátozza a sajtószabadságot. Feladat kizárólag a közszolgálati médiaszolgáltatások körében határozható meg, míg a jelentős befolyásoló erővel rendelkező médiaszolgáltatások részére, melyek korlátosan rendelkezésre álló, állami tulajdonban lévő javak útján érik el a közönséget, legfeljebb kiegyensúlyozottsági, alapvető tájékoztatási kötelezettségek írhatók elő.

Az Smtv. 13. § (1) bekezdése nem csupán azt jelöli meg, hogy mely eseményekről kell beszámolni, de a tájékoztatás módjának meghatározásával is korlátozza a sajtószabadság alapjogát. Bár a feladatot a médiatartalom-szolgáltatók összessége vonatkozásában határozza meg a 13. § (1) bekezdés, a normaszöveg nem kellően világos, így nem tudható, hogy a tájékoztatás tartalmi és módbeli kötelezettségei külön-külön vagy csak együttesen valamennyi médiatartalomszolgáltató feladataként jelenik-e meg. Miután a kötelezettség betartása hatósági úton ellenőrizhető, az a Médiatanács hatósági hatáskörébe tartozik, valószínűbbnek tűnik, hogy a kötelezettség egyenként egymástól függetlenül köti a sajtó és a média szereplőit. A normavilágosság hiánya a tájékoztatási kötelezettség körében megjelölt eseményeknél is szembeötlő. Nem tudható, hogy melyek azok az események, amelyeket a törvény megjelöl, így a jogalanyok képtelenek magatartásukat a szabályhoz igazítani. A jogszabályhely ezáltal az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével is ellentétes, mivel jogbizonytalanságot okoz.

Az Smtv. 17. § (2) bekezdése, amely szerint a médiatartalom nem lehet alkalmas személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére, a szabad véleménynyilvánítás szinte abszolút korlátozását jelenti. Különösebb magyarázatot nem igényel, hogy betartása esetén semmilyen értékelő vélemény nem fogalmazható meg a médiában és a sajtóban bármely személlyel összefüggésben. A szabad véleménynyilvánítás 36/1994 (VI. 24.) AB-határozatban szélesen kijelölt határai közé az Smtv. 17. § (2) szabálya sehogyan sem illeszthető be.

Az Smtv. 6. § (1)–(3) bekezdései a sajtó forrásvédelmének feltételeit tartalmazzák. A (2) bekezdés a forrásvédelem, az informátor kilétének hatóság vagy bíróság előtti eljárásban való titokban tartásának alapfeltételeként jelöli meg azt, hogy az informátor útján megszerzett információ közzétételéhez közérdek fűződjön. A szabály parttalanul teszi lehetővé, hogy bármely hatóság és bíróság eljárásában az informátor kilétének felfedésére kötelezze a sajtó munkatársát, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az informátor révén megszerzett információ közzétételéhez nem fűződött közérdek. Ez a rendelkezés az Alkotmány 61. § (2) bekezdésébe ütközik, hiszen a sajtószabadság alapjogának érvényesüléséhez nélkülözhetetlen forrásvédelmet egy közelebbről meg nem határozott, elvont és távoli fogalom, a közérdek által teszi korlátozhatóvá. Az alkotmány a sajtószabadság érvényesülését nem rendeli alá a közérdeknek, a sajtószabadság gyakorlásának nem feltétele a közérdekű tevékenység, így törvény sem korlátozhatja ezen alapjog lényeges tartalmát a közérdek elvont fogalmával. A 6. § (2) bekezdése ezért az Alkotmány 61. § (2) bekezdésével ellentétes.

A 6. § (3) bekezdésének nem tisztázott a viszonya a (2) bekezdéssel, így nem tudható, hogy a két bekezdésben található szabályok konjunktív feltételeket tartalmaznak-e, vagy a (3) bekezdés a (2) bekezdésben megjelölt feltétel fennállása esetére állapít meg további kivételt a forrásvédelem körében. Bármelyik értelmezést fogadjuk el, a (3) bekezdés olyan távoli és elvont célokat jelöl meg – bűncselekmény elkövetésének megelőzése, nemzetbiztonság, közrend védelme –, amelyek lehetőséget adnak az önkényes jogértelmezésre, miközben a jelentős alapjogi korlátozás pontos célját nem jelöli meg a törvény, így a korlátozás arányossága nem is vizsgálható. Emiatt a 6. § (3) bekezdése is – akár a (2) bekezdéssel együtt, akár attól függetlenül – az Alkotmány 61. § (2) bekezdésével ellentétes.

6. A kiegyensúlyozott tájékoztatási kötelezettség

Az Smtv. 13. § (2) bekezdése a tájékoztatási tevékenységet végző lekérhető médiaszolgáltatások vonatkozásában is tartalmi kötelezettségként határozza meg a sokoldalú, időszerű, tényszerű, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét. A médiatörvény tovább pontosítja és kibővíti e kötelezettséget a 12. §-ában.

A kiegyensúlyozottsági, tárgyilagossági követelményen alapuló korlátozás lényeges alapjogi korlátozásnak minősül, mint azt az Alkotmánybíróság a közelmúltban, 1/2007. (I. 18.) AB számú határozatban kimondta. A kiegyensúlyozottság követelménye az Alkotmánybíróság határozata alapján abban az esetben vizsgálandó, ha a médiaszolgáltatás szűkös erőforrás igénybevétele útján működik, illetve közpénzből fenntartott, közszolgálati feladatokat lát el. A szűkös erőforrás követelményét még tovább szűkíti a határozat, amikor megállapítja, hogy a jelentős befolyásoló erővel rendelkező kereskedelmi rádiók és televíziók esetében vizsgálható a határozatban összefoglalóan kiegyensúlyozottságinak minősített tartalmi követelmények teljesülése.

Mindezen indokok alapján a lekérhető médiaszolgáltatások vonatkozásában – amelynek törvényi definíciója szerint ide tartozik valamennyi, internet útján elérhető audiovizuális vagy hallható médiaszolgáltatás – a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő jog, a sajtószabadság és a sokszínűséghez fűződő jog (Alkotmány 61. § (1) és (2) bekezdései) olyan mértékű korlátozását jelentik az Smtv. 13. § (2) bekezdése és a médiatörvény 12. § (1)–(4) bekezdései, amely nem lenne arányban a korábban elérendőnek minősített céllal, a tájékoztatási monopóliumok kialakulásának megakadályozásának alkotmányos céljával (Alkotmány 61. § (4) bekezdése). Figyelemmel arra, hogy ez a cél az alkotmány hatályos szövegében már nem szerepel, így alapjogi korlátozásra emiatt már nem is lenne alkotmányosan lehetőség.

Vörös T. Károly főszerkesztő és Kelen Károly, a Népszabadság Egyesület elnöke