Az ezeréves új jobboldali kánon
Lassan valósággá érik Orbán Viktor kötcsei beszéde. Látjuk az elszánt akaratot, hogy a szellemi élet „romjain” felépüljön az új jobboldali nemzeti magyar világ. Vehemens kultúrharc bontakozik ki, amely arra utal, hogy a kormányfő tényleg tanult első regnálásából, nem elégszik meg a koronaúsztatással.
Többre vállalkozik, a magyarság önképének mély átformálására tör. A kulturkampf oka, hogy a magyar jobboldal úgy érzi, létezésének szellemi közegét kénytelen viharos gyorsasággal megteremteni, kizárólagosként elismertetni. Eszmei hagyományt kell teremtenie, amivel a hatalom autoriter politikáját igazolhatja. Kánonját egyelőre képtelen saját önálló értékei mentén meghatározni, azt a „másik oldal” kitagadásával és kriminalizálásával próbálja megfogalmazni. Totális kultúrharcba hergeli magát, amely nélkülözi a szabályokat, s kíméletlen lesz.
A kormányzó magyar jobboldal úgy gondolja, hogy sem neki, sem az országnak nem kényelmes az európai polgári demokratikus parlamenti berendezkedés, főként mert az jogokat garantál a politikai és kulturális kisebbségeknek. Ezért azon dolgozik, hogy az „áprilisi forradalom” kétharmadára hivatkozva, hosszú időre tekintélyelvű államban rendezkedjen be. A tekintély szubsztanciája az önmagukba vetett hit, de kifelé szükség van valamiféle eszményre. Az Európai Unió tagjaként mintául nyíltan nem választhatnak a világban amúgy működő autoriter gyakorlatok közül. Ez végleg az unió perifériájára száműzné őket, s ami fontosabb: szemben az orosz vagy a venezuelai példával, független belső forrás híján nem tudnák azt finanszírozni. Ha – saját választói és európai közössége előtt – igazolni kívánja törekvéseinek legitimitását, akkor kénytelen elhitetni: ez felel meg a magyar történelmi hagyományoknak. Ezt a sokszínű európai örökségben ki kérdőjelezhetné meg?
Legfeljebb az okozhatna némi megütközést az unióban, hogy ebben az új magyar nemzeti kánonban nincs helye semmilyen baloldali vagy liberális gondolatnak, pedig az is szerves eleme az európaiságnak. Ami magát a jobboldalt illeti: a konzervatív hatalom tradicionális tartóoszlopai közül csak az egyiket, a vallást és annak hierarchiáját tudja biztosan kézben a Fidesz, illetve az itt nyomatékosan jelölendő KDNP. A másik tartóoszloppal, a hagyománnyalmár nehezebb dolga van. A rendszerváltást és a III. Köztársaság húsz évét, s ezzel az őt is legalizáló konzervatív-jobboldali folytonosságot a kormányfő nyíltan megtagadta.
Annak árán is, hogy ehhez ki kell törölnie a közemlékezetből első miniszterelnökségét, a pártja vezetőjeként eltöltött majd két és fél évtizedét és azt, ahogy ez idő alatt a liberális Fideszből jobboldali-kereszténydemokrata néppártot kreált. Még nagyobb fejtörést okozhatott neki az „ősbűn”, a beszéd a kommunista Nagy Imre temetésén, amelyet először legendává stilizált, de aligha tévedünk, ha feltételezzük: hamarosan ez is feledésbe száműzetik. Nem véletlenül kényelmetlen számára, amikor Daniel Cohn-Bendit Strasbourgban éppen a hajdani Orbán Viktort kéri számon a mai Orbánon.
A kormányfőnek amúgy nincs könnyű dolga amikor azt az eszmét keresi, amellyel egyben tarthatná közönségét és szándékai szerint az országot. A magyar jobboldali-konzervatív hagyományt 1948-tól felégették. A negyven év emigrációjának szellemi hagyatéka kicsiny, s használhatatlan, mert négy évtized alatt a nyugat-európai konszenzusos hagyományokhoz simult. Zavarban van azzal a néhány itthon maradt gondolkodóval is – mint Bibó István, Szekfű Gyula, Karácsony Sándor –, aki autonóm tudott maradni a „létező szocializmus” alatt, nem véletlenül „nem divatosak” ők ma a jobboldal véleményformálóinál. Helyükre, hivatkozási alapul, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Wass Albert került.
Az idő pedig sürget. A baloldal és a liberalizmus politikai kitagadása hatásos, de gyorsan kimerül, s egyelőre a kriminalizálásuk sem túl sikeres. Az „áprilisi forradalom” mozgósító ereje kifulladóban. Mind többen ébrednek rá, hogy semmi értelme, illetve haszna. Hiába a parlamenti kétharmad, ez legfeljebb tömeg nélküli „forradalom” volt. Nem a pártelnök állt ugyanis egy spontán tiltakozó mozgalom élére, hanem ő maga szervezte maga alá az állampolgárokat, hogy hatalomra jusson. A III. Köztársaság törvényeit feszegetve, amely köztársaság húsz évét aztán megtagadta. Ezért parlamentáris államcsíny, amit művelt. Túl mindezen, még ha csak a retorikában létezik is, a „permanens forradalom” állandó emlegetése kifárasztja a közönséget, amely inkább állandóságra vágyik. Szilárd, választható eszmére van szükség a hatalom konszolidációjához. Az intézményi hatalomátvétel – ijesztő következményeket előrevetítve – nemcsak a kulturális életben, hanem a nyilvánosságban is megtörtént, a feltételek adottak a stratégiai mélységű támadáshoz.
A szócső Magyar Nemzet filozófusi számlaoffenzívája néhány hét alatt odáig jutott, hogy a „történet” gyökerei már az 1919-es kommünig, a balliberális gondolkodók „küldetéstudatáig” nyúlnak vissza, amellyel élve minden helyzetben bírálták az „értékkonzervatív nemzeti oldalt”. Árnyaltabb megfogalmazása ez annak, amit a kormányfő korábban tömören úgy mondott: a magyar baloldal, ha csak teheti, ráront saját nemzetére. Visszaugrunk tehát a Tanácsköztársaságig, pedig érdemes volna nem elfeledkezni arról, ami a magyar kommünt megelőzte: az első világháború végéről, a Monarchia széteséséről. És ami ezzel járt. Mert – mint azt Romsics Gergely történész a Nagy Háború emlékezetkultúrájáról szóló tanulmányában igen tömören megállapítja – valami más is történt akkor: „a magyar nacionalizmus elsődleges hivatkozási pontjának, a történelmi Magyarország egységének is vége volt”. „A társadalmi mentalitás vizsgálata szempontjából... másodlagos, hogy ez az ezerévesként felfogott egység maga is mítosz volt... Sokkal lényegesebb, hogy identitásformáló társadalmi tényként hatott az 1918 előtti országban... Ennek alapján tekintette a magyar nacionalizmus a magyarságot a Kárpát-medence természetes politikai vezetőjének, ebből kiindulva határozta meg a magyar politika nagy feladatait, ezt tanították az iskolákban, és ezt tükrözte vissza a közbeszéd és a közírás. Ez az ezerévesnek tekintett egység 1918 és 1920 között a világháborús vereség hatására felbomlott... a történelmi Magyarország darabjaira hullott.”
Amikor a kibontakozó kulturkampf partizánakciói egységes hadműveletté állnak össze, amikor már szinte biztosra vehetjük, hogy a Fidesz húsvéthétfőn szentesítendő alkotmányának szellemét meghatározó preambulumban helyet kap a hivatkozás a magyarság önazonosságát erősítő Szent Koronára, a keresztény nemzeti kultúrára, akkor biztosak lehetünk abban is: az új jobboldali kánon – mert képtelen többre – alapra lel az ezeréves Magyarország mítoszában, így integrálva magába a szélsőjobboldal gondolkozását is. Pozsgay Imre, az új konstitúció egyik ötletgazdája a hét végén, miközben karavánszerájhoz hasonlította az uniót, és liberális diktátum következményeként írta le a húsz évig azért működő alaptörvényt, kiemelte: nemzeti elkötelezettségű alkotmányt kell alkotni, amely visszaállítja az ezerévesnél hosszabb magyar államiság kontinuitását, amit Európa nem biztos, hogy rokonszenvvel néz.
Ebbe a szellemi karámba szeretnék beterelni a XXI. század egyesült, határok nélküli Európájában élő magyar polgárokat, méghozzá e történelmi nosztalgiáért cserébe megfosztva őket a szabadság és az egyenlőség élményétől és gyakorlatától. Minden erőt és akaratot ráhagyva az ezeréves országot képviselő kormányra. És ez még akkor is történelmi bűn, ha ezek az emberek a húszéves, felemás magyar demokrácia megfáradtjai.
