A főpolgármester előbb a szerbiai útjáról telefonált haza, hogy vége a Szentes-féle autodafénak, egyetlen kórházigazgató se lesz kirúgva, majd midőn sajtótájékoztatón is megerősítette ezt, arra a kérdésre, hogy miért nincs jelen a helyettese, azt felelte, kíméleti okokból. Az elmúlt ötven évben ennyire még nem sajnált le városházi vezető városházi vezetőt a nyilvánosság előtt; ha mindez velünk történik, világgá megyünk szégyenünkben, de legalábbis kikérjük magunknak az ilyen eljárást.

Szentes főpolgármesterhelyettes azonban még mintha büszke is lenne. S hogyne volna az, most ugyan vesztett, de majd legközelebb nyilván nyerni fog. Az most mindegy, hogy pártparancsra vagy önhatalmúlag rendelte-e be a város teljes kórházvezetői állományát, hogy aztán kinek-kinek nyugdíjazást, illetve szerződésbontást ajánljon fel, az értetleneknek pedig azonnali kirúgást helyezzen kilátásba, a lényeg, hogy amint a főnöke távollétében akadt pár szabad perce, máris gyakorolta a hivatását. Elvégre iskolázott ember, ám most nem feltétlenül az orvosi és közgazdászdiplomájára gondolunk, hanem arra a világlátásra, amit egyébként ezreknek tanítottak tavalyelőtt nyáron hétvégi, bentlakásos Fidesz-gyorstalpalókon, felkészítendő őket az ország átvételére. Hát ez jött ki belőle.

Kirúgni, lapátra tenni, taccsra vágni három perc alatt, ráadásul olajozottan, csikorgásmentesen, nem kis teljesítmény, az embernek kezd is határozottan az az érzése lenni, hogy az egész keresztény-nemzeti lét egyetlen célja és értelme a felebarátainknak való azonnali és végkielégítés nélküli felmondás, már Krisztus urunk is nyilván ezért szenvedett a keresztfán. A kirúgás ráadásul az egyetlen olyan ágazat, amelyben az új kurzus valamit is produkálni tudott. Lám, az évek során nem lettünk se kert-Magyarország, se a vas és acél országa, pláne nem agrárhatalom, kereskedelmi meg turisztikai központ, a szürkeállomány elapadásáról nem is szólva, ám vegyük észre, hogy egységnyi idő alatt a lehető legkisebb energiaráfordítással nálunk tudnak a világon legjobban vezető embert valagba rúgni, de úgy, hogy utána még évekig szédeleg.

Ráadásul a legváltozatosabb technológiákkal. A múlt nyáron Szócska államtitkár még nyolcfős kommandó élén váltotta le Kárpáti főigazgatónőt az egyik egészségügyi intézetnél, de oly elánnal, hogy a közeli utcákban azt hitték, Omar mollát kapták el a hatóságok, és Kárpáti doktornő volt az összekötője. S mindezt fehér köpenyben, ami csak azért fontos, mert alapjaiban írhatja át az egyébként tradicionális formájában kétségkívül egyre unalmasabbá váló orvos-beteg viszonyt. Hiszen mindjárt másképp fekszik be az ember annak az igazgató-főorvosnak a kórházába meg pláne a kése alá, akit egyik nap kirúgnak, a másik nap visszavesznek, ország-világ előtt bolondot csinálva belőle. Másrészt az ember a Szócskához meg Szenteshez hasonló egészségügyi figurákat látva szinte szégyelli magát, hogy annak idején kifogása volt bizonyos Mikola doktor egynémely megnyilvánulását illetően, különös tekintettel a modorára. Holott, mint látjuk, ő kifejezetten kifinomult gondolkodású úriember a mostaniakhoz képest; akár arra is kérhetnénk a mindenhatót, hogy adja nekünk vissza Mikolát, az se baj, ha első lépésként mindjárt az egész rokonságát kitünteti.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa

Szócska Miklós, Mikola István és Réthelyi Miklós