Mások tiltakozása mellett az én levelemnek is lehetett része abban, hogy Julian Nida-Rümelin és a magyar filozófiai életet régóta ismerő Jürgen Habermas a legnagyobb taglétszámú német filozófiai társaság nevében felemelte szavát a hecckampány ellen. Azóta a magyar filozófusok elleni támadások további jelentős tiltakozásokat váltottak ki. A nyugati értelmiség ugyanis érzékenyen reagál minden olyan történésre, amelynek során személyiségjogok és demokratikus intézmények forognak veszélyben. Nyílt levelemben ilyen fejleményekre utaltam. Kornai János professzor körültekintő és mértéktartó elemzésére (Számvetés, január 6.) hivatkozva megemlítettem a médiatörvényt, az alkotmánybíróság jogainak korlátozását és más, hasonló intézkedéseket, mert úgy véltem, hogy a filozófusok elleni hajsza e történések sorába illeszkedik bele. Ebben az összefüggésben hoztam szóba a Filozófiai Kutatóintézet ügyét is, az ott folyó minősítéseket és négy munkatárs novemberi elbocsátását, amiről egyébként részletes cikket tettem közzé az Élet és Irodalom 2010. december 3-i számában.

Ebben a cikkben az érintettek publikációs jegyzékének vizsgálata alapján mutattam ki, hogy a Filozófiai Kutatóintézet igazgatója önkényes és szakmailag súlyosan vitatható kritériumok alapján minősítette alkalmatlannak az elbocsátott kutatókat. Hozzátettem, hogy a Boros János szerint érvényben levő tudományos követelményrendszer a minősítések feladatát a Tudományos Tanácsra bízza, ilyen testület azonban az intézetben nem volt és ma sincs. Boros János ebben a helyzetben megbízott ugyan egy háromtagú ad hoc bizottságot, ámde egyik tagnak az általa igazgatóhelyettessé is előléptetett Demeter Tamást tette meg, aki az intézet nagy többségével igen feszült viszonyban (amint jogi szövegekben fogalmazni szokás: haragban), az intézet egyik munkatársával pedig ezenfelül még perben is állt (amit azóta jogerősen el is vesztett). Mint írtam: „Amikor ezt a jogi képtelenséget az intézet tagjai felrótták neki, az igazgató megszüntette az ad hoc bizottságot, és kijelentette: új bizottságot hoz létre, és ez új minősítéseket fog készíteni.

Ezt az ígéretét azonban nem tartotta meg: ehelyett alig két hétre rá saját felelősségére –tehát egy személyben – új minősítéseket gyártott, amelyeket csak a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Bizottságának tiltakozására és az Akadémia elnökének, Pálinkás József akadémikusnak a közbeavatkozására függesztett fel, hogy aztán néhány hónappal később váratlanul ugyanezen minősítésekre hivatkozva szakmai alkalmatlanság címén elbocsásson négy kutatót.” Ezek a lépések súlyos aggodalomra adnak okot mindazok szemében, akik nyugati mércékhez szoktak. A Filozófiai Kutatóintézetben az önkény uralkodik – állítottam és állítom ma is. Cikkemben felszólítottam az MTA elnökét, hogy vizsgálja ki a minősítések ügyét. Erre tudomásom szerint mindmáig nem került sor.

Örömmel láttam az MTI 2011. január 28-i híradásában, hogy a Filozófiai Kutatóintézet igazgatója most már elhatárolja magát a filozófusok elleni sajtókampánytól – miután világossá vált, hogy ez a kampány csak a boszorkányüldözés kezdeményezőit és támogatóit járatta és járatja le. Nehezményezi, hogy nyílt levelemben összekapcsolom egymással a két ügyet. Levelemből ebben az összefüggésben egyedül a következő mondat idézhető: „Szembeötlő, hogy a Magyar Nemzet két cikkében is a Filozófiai Kutatóintézetnek az az igazgatója nyilatkozik a filozófia ügyeinek egyedüli szakértőjeként, aki ellen a novemberi tiltakozó akció folyt, és hogy az egyik fő vádlott az a Radnóti Sándor, aki a múlt év novemberében az internetes tiltakozó akciót megindította”. Ki vitathatná ezt az állítást? A Magyar Nemzet Budai vizsgálja Hellerék gyanús kutatásait című cikkében (január 12.) Boros János mint egyedül megkérdezett szakértő nyilatkozott: „Boros kérdésünkre kijelentette: magyar viszonylatban abszurdan magasnak tűnnek azok az összegek, amelyeket a kör tagjai a kutatásokra nyertek, és a jelek szerint a projektek témája sem volt összhangban a pályázati kiírással.

Az intézet igazgatója szerint egy hároméves kutatást általában 10 millió forint körüli összeggel szoktak finanszírozni, ami csak a töredéke a Hellerék és Radnótiék által elnyert 50–90 millió forintos összegeknek. Boros felhívta a figyelmet arra is: a kutatóintézet dolgozóinak, illetve az egyetemi tanároknak munkahelyi kötelességük a kutatás, hiszen ezért kapják a fizetésüket.” A Magyar Nemzet Filozófusbotrány: nyomoznak. Hűtlen kezelés a gyanú című cikkéhez kapcsolódó online híradás tanúsága szerint (MNO, január 14.) Boros János a Filozófiai Kutatóintézetet érintő pályázatról ezt mondta: „a Budai Gyula által tett feljelentés alapjául szolgáló információk megfelelnek a valóságnak. Leszögezte, hogy a sajtóban visszhangot kapott, 70 millió forintos pályázat körüli jogi anomáliákat a múlt év első felében ő maga kezdte el feltárni az MTA elnöke által elrendelt belső ellenőrzési vizsgálat egyes megállapításai alapján. Feljelentést pedig azért nem ő nyújtott be, mert megtudta, hogy 2010 nyarán ezt egy magánszemély már megtette.” Kétségtelen tény, hogy a Magyar Nemzet más cikkeiben további szakértők is megszólaltak, így Palló Gábor és Nyíri Kristóf.

Ami a Radnóti Sándorral kapcsolatos utalást illeti, róla a Magyar Nemzet Erkölcsi mélypont a filozófiatudományban című cikke (január 10.) egyedül a következő tényt tartja érdemesnek kiemelni: „A fentebb említett, egyik gyanús pályázaton 90 milliót nyert Radnóti Sándor egyetemi tanár az elbocsátások miatt tiltakozó aláírásgyűjtést szervezett, mert szerinte tisztogatásról van szó”. Valójában maga Boros János igyekezett – körmönfont módon – kapcsolatot teremteni a Filozófiai Kutatóintézetben betöltött funkciója és a filozófusok ellen indított támadás között. Idézetként is szégyellem tollamra venni a következő szavakat, amelyek a Magyar Nemzet fentebb már idézett, január 12-i cikkének tanúsága Boros János szájából hangzottak el: „Korábban nem értettem, hogy miért folytattak ellenem lejárató kampányt annak a filozófusi körnek a tagjai, amelynek pályázataira a Magyar Nemzet a napokban rávilágított. A pályázatok elnyerési körülményeinek és a pályázati források összegének ismerete azonban magyarázatul szolgálhat erre. Az érintettek attól tarthattak, hogy igazgatóként rálátásom lesz ezekre a rendkívüli ügyekre.” Figyeljünk fel rá, hogyan teszi túl magát e nyilatkozatában a Filozófi ai Kutatóintézet igazgatója az ártatlanság vélelmén! A szövegből egyébiránt nem derül ki egész világosan, milyen fellépésre utal: vajon arra, hogy vele szemben a Filozófiai Kutatóintézet igazgatói posztjára való pályázat során több szakmai grémium is a másik jelöltet, Gábor Györgyöt támogatta, és ez ügyben az újságok lapjain is vita folyt, vagy pedig az önkényes minősítéseivel és elbocsátásaival szembeni novemberi tiltakozást tartja szem előtt.

A minősítések és elbocsátások kérdése korántsem jutott nyugvópontra. Ellenkezőleg, új jelentőségre tesz szert attól, hogy Nyíri Kristóf a Hír TV-nek adott interjújában január 29-én a szerinte létrehozandó „konzervatív elit” önjelölt filozófusaként meghirdette a „minőség-ellenőrzött filozófia” jelszavát. Jól megválasztott, furfangos jelszó! Ki ne kívánná emelni a filozófiai munka minőségének színvonalát? Minden azon múlik azonban, hogy milyen mércék szolgálnak a minőség ellenőrzésére, s mennyire körültekintő, pártatlan és filozófiai irányzatok elfogultságaitól is mentes e mércék alkalmazása. A „mérnöki stílusú, pontos” és az „esszéisztikus zsenialitásról tanúskodó” filozofálásmód sarkított szembeállítása e tekintetben nem sok jót ígér. Alighanem a következő időszak egyik kulcskérdéséről van itt szó, melynek megválaszolásától állások, egzisztenciák sokasága függhet. A Filozófiai Kutatóintézetben történtek könnyen mintaértékűvé válhatnak. Meggyőződésem, hogy a megfelelő mércék és eljárások csak széles szakmai fórumokkal való egyetértésben alakíthatók ki, nem pedig a velük való teljes szembenállásban, amint az a Filozófiai Kutatóintézetben történt. Egyetlen vezető sem minősítheti munkatársait egy személyben, és nem szolgálhatnak a minősítések alapjául olyan kritériumok, amelyeket a széles szakmai közvélemény nem fogad el. Ezért nem térhetünk napirendre a filozófiai kutatóintézetbeli minősítések és elbocsátások felett.

Végezetül még egy szót a Nyíri Kristóffal készült interjúról. Döbbenettel hallottam, hogy riporter és riportalany szerint az 1973-as filozófusper „nettó eredménye“ az volt, hogy a politikai okokból megtámadott, félreállított és meghurcolt Heller Ágnes és társainak egy része végül is „nyugati álláshoz jutott”. Úgy érzem, Magyarországon sokan nem is érzékelik már, milyen felháborító, amit tesznek, mondanak és gondolnak. Ezért csupán arra a ténymegállapításra szorítkozom, hogy nyugati egyetemek senkinek sem kínálnak katedrát azért, mert politikai üldöztetésben van része, hanem csupán azért, mert szakmai teljesítményével kiérdemelte.

A szerző egyetemi tanár, Bergische Universität Wuppertal

Marabu rajza