Senki nem tudja, mi történt valójában: az egyik percben ki volt hajítva a főnök, aztán meg leszóltak a titkárságról: vigyázat, a főigazgató megint főigazgató. Az igazgatósági telefonban addig egymást váltották a főpolgármester meg a különböző államtitkárok, hogy jóindulatukról és bizalmukról biztosítsák az igazgatót, akit pár órával korábban – sok kollégájával együtt – bocsátott el egy főpolgármester-helyettes. A vigasztalás, bátorítás nem lehetett valami sikeres, mert a főnök azóta is csak mérgelődik.

Valami történt, amit ugyan senki nem ért, de oda vezetett, hogy a frissen kinevezett és rutintalan főpolgármester-helyettes látszólag a főnöke háta mögött, mondhatni, egy gyenge pillanatában, kirúgta szinte az összes budapesti kórházi főigazgatót. Ők első dühükben fölhívták az összes általuk ismert befolyásos fideszest. S mivel minden politikusnak van valami nyavalyája vagy legalább idős rokona, s a betegségekhez jár egy kórházigazgató is, a hívásra felbuzdultak, telefont ragadtak: mi a fenét művel ez a Tarlós? Mert azt kevesen hitték, hiszik, hogy a helyettes a saját szakállára szervez vendettát a főváros legfőbb orvosai között. E kínos helyzetben a főpolgármester is mobilfont ragadott, s szóban gyorsan visszavette valamennyi kirúgottat. Az érintetteket aztán Szócska államtitkár is biztosította teljes bizalmáról, aminek a mai helyzetben ugyan semmi értelme, de még jól jöhet az államtitkár rokonszenve, ha Tarlósnak esetleg sikerül az állam nyakába varrni a fővárosi kórházakat.

Ilyen helyzetben egy átlagos kórházigazgató erősen össze lehet zavarodva, nyugtató után kapkod, vagy mélabús lesz. Nem érti, mit csinált, ami a menesztéshez vezetett. Miért vették vissza? Mikor kell megint felállnia? Ez kikezdi a magabiztosságát. Már benne is felmerülhet: szabad ilyen ingatag emberre egy egész kórházat rábízni? S ebben még az sem vigasztalhatja, hogy az őt kirúgó főpolgármester-helyettes is testéből kiűzött lélek lett időközben: a sarzsija megmaradt, csak épp a dolgától és a hitelétől fosztották meg. Ennél súlyosabb kérdés, miként lehet rábízni egy olyan pártra az egészségügyi erőforrások elosztását, a betegek és orvosok ügyét, amely idestova kilenc hónapja képtelen megszülni egy követhető egészségpolitikai programot. Máig eldöntetlen, hogy a párt erős egészségpolitikusai köré csoportosult műhelyek programjai közül melyiket választják. E csoportok a Fidesz kormányra kerülése óta vívják a harcukat. A kormányfő nem vállalja, hogy győztest hirdessen, egyelőre mindenki segédpontokat gyűjt. Ebben a harcban minden jó, ami egy pici előnyt hoz a versenytársakkal szemben, vagy legalább veszteséget okoz azoknak. Erre valók az értelmetlen csaták, amelyeket részleteiben olykor még a győztesek sem tudnak követni. Nemhogy a közönség, amelynek a bőrére megy a harc.