Hozzátette még: a „prostituáltként előállított gyermek- és fiatalkorúak megkérdezése, illetve az esetleges prostitúcióra kényszerítés körülményeit megvizsgálva elmondható, hogy a tetten ért fiatalok szinte kizárólag saját akaratukból folytatják e tevékenységet”.

A miniszter úr újfent bizonyította alkalmatlanságát posztjára. Vagy annyira cinikus, hogy a témával behatóbban foglalkozó szociológusok, kriminológusok és más szakemberek által hazánkban és külhonban feltárt valósághalmaz ismerete ellenére nyilatkoztatta ki a fentieket, vagy a legelemibb ismeretek hiányában nyilatkozott. Legyünk jóhiszeműek, és feltételezzük, hogy a miniszter csak csuklóból írta a választ, ami a lehető legjobban jellemzi a rendőrség hozzáállását a prostitúció problémaköréhez. Ez is elég ijesztő lehetőség.

Havonta jelennek meg cikkek, tanulmányok a bűnüldözési statisztika buherálásának trükkjeiről. Olyan rendőrségi bűncselekményekről értesülünk – minden bizonynyal a jéghegy csúcsaként –, amelyek valószínűsítik, hogy egyes rendvédelmi alkalmazottak inkább haszonélvezői, mint üldözői a prostitúciónak.

Egyes megyékben az őrizetbe vett lányok szabadon engedésük után rendszeresen beszámolnak arról a szociális munkásoknak, hogy a fogdaőrök megerőszakolják őket – ez egyébként ügyészségi körökben is köztudott. Egy alföldi megye bevetési alegységének összes tagja ellen eljárást kellett indítani, mert szolgálat közben rendszeresen és ingyen „használták” az utak mentén integető prostituáltakat. Ilyen viszonyok között hogyan számíthatna méltányos elbánásra egy védelmet kérő gyermekkorú prostituált?!

Próbáljuk kibontani a belügyminiszter „önkéntességre” vonatkozó megállapításait: M. Ilona 14 éves kislánynak egy reggel az az ötlete támad, hogy ő ezentúl – ha érintetlen is még – nem jár iskolába, hanem a testével fogja keresni a kenyerét. Áttanulmányozza az idevágó szakirodalmat, végigrágja magát a Dekameronon, elolvas néhány D. H. Lawrence-regényt, megnéz egykét szakmába vágó filmet, még jobban beindul a fantáziája, elkezd bizseregni a teste, kisminkeli magát, felkap néhány nőiességét kiemelő ruhácskát, és nekivág mondjuk a Nyugati térnek. Az összeszedett férfiak mind ápoltak, jól szituáltak, drága hotelekbe viszik, ahol lehet tisztálkodni, kedvesen bánnak vele, bevezetik a gyengéd testiség rejtelmeibe, pénzt is kap, élvezi is, kell ennél szabadabb élet? Másnap, harmadnap is nekivág, nincs kötött munkaidő, nem pofázik a főnök, a tanár. A kapott pénzt gondosan félreteszi lakásra, tanulásra vagy arra az időre, amikor már kiöregedett. Otthon a szülők elől gondosan titkolja, mivel tölti az idejét, bármit mond, a szülők mindent elhisznek.

Egy ügyész barátom mesélte még a pályánk elején, hogy ki kellett hallgatni egy prostituáltat, nem a szakmájával összefüggő ügyben. Kihallgatás után megkérdezte, miért ezt a szakmát választotta. Nos: a strichelésre a bátyjai vették rá, úgy 13 éves korában. Először bele is ment, szexelni úgy is szeretek, gondolta, még pénzt is keresek vele, olyan szörnyű nem lehet. A bátyjai kivitték egy főút melletti parkolóba, kapott egy napra másfél liter vizet egy pillepalackba, ebből kellett a szomjat is oltani és a tisztálkodást is megoldani. Persze a harmadik „menet” után megundorodott az egésztől, és este közölte, hogy nem csinálja tovább. Erre egész éjszakára nyakig beásták a földbe ruha nélkül. Másnap már nem ellenkezett. A kolléganők esetében a báty behelyettesíthető sógorral, komával, nagybácsival és egyéb jó ismerőssel, s ennek a lánynak még szerencséje volt, hogy betörésként nem erőszakolták vagy erőszakoltatták meg valakivel.

Persze elképzelhető az önkéntesség, főleg veszélyeztetett családban vagy intézetben, nevelőotthonban élők körében, főleg hogy addig soha nem látott fényűzés ígéretével, legendájával csábítják a kiszemelteket. Ám ez az önkéntesség fél napnál nem tart tovább. Pillanatok alatt elterjed, hogy a placcon „friss hús” grasszál, ha más nem, a konkurens lányok indítják az információt, és pillanatokon belül „védelmezőre” talál az önkéntes, és attól kezdve gyakorlatilag az ő tulajdonává válik, akit bármikor eladhatnak, más városba, külföldre kényszeríthetnek, és jó, ha a keresetének egy részét megtarthatja.

De sajnos a kezdeti „önkéntességnél” jellemzőbb, hogy Nyírség, Baranya stb. mélyszegény vidékeinek diszkóit járják a „jó szemű” felhajtók, és a kiszemelt lányt egyszerűen elrabolják, és az ország másik részében kényszerítik „együttműködésre”, nemritkán az otthon maradt családtagok kiirtásával fenyegetve. Vagy beszélhetnénk a folyamatosan hirdető, erre szakosodott „modellügynökségekről” is, elég követni a bulvársajtó bűnügyi híreit.

Itt nem az internet egyes oldalain kedélyesen osztályzott, harmincas masszőrhölgyek rezsiközösségéről van szó (bár arról a „szolgáltatástípusról” is nehéz elképzelni, hogy nem ellenőrzi valamiképp a szervezett bűnözés), hanem a télen-nyáron aluljárókba, terekre, parkolókba, utak mellé kikényszerített szerencsétlen gyerekekről, akik senkihez sem fordulhatnak védelemért, hacsak egy-egy emberséges kuncsaft nem segít nekik, bár igencsak nehéz emberséget feltételezni valakiről, akinek a vásárolt gyerekszex a hobbija.

Ha valakinek illúziói lennének a legális prostitúcióval kapcsolatban, tegyen egy sétát Hamburg vagy Amszterdam piros lámpás negyedeiben, nézzen végig a lányok elnyűtt arcán, kukkantson be az autópályaparkolókba telepített, fémmosdókra emlékeztető, törésbiztos kabinokba, amelyekben a beépített bútorok akkor sem sérülnek, ha a szerencsétlen lányt valaki összeveri bennük. Vagy olvassanak végig egy-két rendőrségi vallomásokban feltárt életutat – bűnügyi hírekben előszeretettel szokták idézni ezeket.

És végül szerény bűnüldözési ismereteimre támaszkodva megpróbálom modellezni, miként lehetne mégis arra a hihetőbb megállapításra jutni, hogy ezek a gyereklányok nem önként és dalolva nyomorítják meg magukat testileg és lelkileg egy egész életre:

Mivel nyilvánvalóan más, súlyos bűncselekmény alapos gyanúja áll fent, talán el lehetne kezdeni az őrizetbe vett „prostituált” híváslistájával, fel lehetne tárni kapcsolatrendszerét, kikérdezni családtagjait, környezetét, megfigyelni szabadon engedése után, megfelelő és hatásos védelmet ígérni neki, ha terhelő vallomást tesz futtatóira, pszichológus és gyermekvédelmi szakember segítségével megnyugtatni, hogy nem esik bántódása, és az államhatalom képes arra, hogy az átélt szörnyűségektől megvédje őt a továbbiakban. Persze ehhez minimum egy megfelelő szakemberekből álló, speciális nyomozócsoport felállítására lenne szükség, ami hosszú távon megtérülő, nem azonnali, látványos eredményekkel kecsegtető költség lenne. Ez nem a pedagógusok, a gyermekvédelmi szakemberek, hanem igenis a bűnüldözés feladata, és számos külföldi példa bizonyítja, hogy ez járható út.

A belügyminiszter úrnak volt egy frappáns megjegyzése a vörös iszap veszélyességével kapcsolatban: „fürödjön meg benne, majd megtudja, hogy veszélyes-e”.

Mivel neki neménél, koránál és pozíciójánál fogva már nem tanácsolhatjuk, hogy próbálja ki, mennyire vidám és önkéntes elfoglaltság a prostitúció gyermekek számára, legalább próbáljon egy kicsit gondolkodni, mielőtt mindenféle ostobaságot lediktál és aláír.

A szerző ügyvéd

Marabu rajza