Az első, hogy Merkel kancellár és integrációs ombudsmanja úgy ítélkeztek Thilo Sarrazin könyvéről, hogy előtte el sem olvasták – tehát körülbelül úgy, mint sok nyugati politikus és kommentátor a magyar médiatörvényekről e hónap elején. Hogy Sarrazint az államfő közvetlen beavatkozásával kiebrudalták az állásából, az a német polgárokat hasonló módon háborította fel, mint ahogy a magyar polgárok felháborodnak sok igazságtalanságon. Ha Orbán miniszterelnök és Schmitt Pál köztársasági elnök így jártak volna el a nemzeti bank egyik igazgatósági tagjával, akkor Vásárhelyi Mária erre a tettre csak elrettentő példaként és nem dicsérőleg hivatkozna. A Sarrazin elleni politikai kampánynak az a következménye, hogy a könyve nemcsak 25 ezer példányban jelent meg az első kiadásban és 30 ezerben a második kiadásban, hanem az emberek már felvásárolták a 17. kiadást is, és a könyv túllépte az 1 250 000, azaz egymilliókétszáz-ötvenezres példányszámot. A politikusok ezt az üzenetet megértették. Gabriel szociáldemokrata pártfőnők, Merkel asszony példájára, első felháborodásában elhatározta, hogy Sarrazint kizárják az SPD-ből, el is indult az eljárás, de azóta csend van. Sem Gabriel, sem az SPD vezetősége nem akarja elveszíteni a Sarrazin-könyv szociáldemokrata vásárlóit. Ez a pillanatnyi valóság a németországi Sarrazin-ügyben.

A másik hozzászólásom Vásárhelyi Mária válaszához: nem érdekel, hogy Bayer Zsoltnak hanyas számú fideszes tagkönyve van. Ha Orbán Viktor nem értené meg, hogy neki ezentúl külföldön magyarázkodnia kell, amennyiben a haverja antiszemita cikkeket ír – B. Zs. ebben csak „pars pro toto” –, akkor nem sokáig lesz súlya az országon kívül. Kezdetben Antall Jószef is habozott, hogy Csurka nem vinne-e el túl sok párttagot magával, ha az MDF kizárná őt –végül mégiscsak a szakadás maradt. A Nyugat sokmindent elnéz – politikusok is és társadalmi tényezők is –, de kormánykörökből jövő antiszemita kirohanásokat soha.

Bauer Tamás jobban ismeri a német viszonyokat, mint ahogy az a hozzászólásából kiderül. Ha a médiák körül minden olyan kristálytiszta volna, mint ahogy ő írja, nem fogalmazta volna meg már harminc évvel ezelőtt Elisabeth Noelle-Neumann a „Schweigespirale” elméletét. A könyvet azóta 25 nyelve lefordították. Arról szól többek között, hogy a médiák által az emberekre ráerőszakolt egyoldalú vélemény hogyan gyűrűzik tovább, mígnem elnémítja a nép valódi véleményét.

Az állam és az egyházak elválasztása, melyről Schmidt volt kancellár írt, semmiben nem azonos „az (állami) hatalmi ágak szigorú szétválasztásával” (Kornai, Bauer). Még a német szövetségi bank elnökét is a kormány nevezi ki, természetesen pártlojalitás alapján (egyik példát sorolhatnám a másik után), és az Európai Központi Bank következő elnökét is állam- és kormányfők fogják kinevezni.

Hogy mennyire összegubancolják a pártok a hatalmi ágazatokat, azt Bauer Tamás a koalíciós szerződésekben láthatja. Ha két sikeres párt a választások után szövetségre lép, akkor a pártelnökök kötik meg azt a szerződést, mellyel – ismétlem – a pártok kötelezik az akkor már megválasztott parlamenti frakciókat és a jövendőbeli kormányt arra, hogy az ő politikai céljaikat kövessék. És hogy a harmadik hatalom, az igazságszolgáltatás se maradjon ki, a pártok megegyeznek ízlésük szerint bizonyos törvények módosításában vagy megalkotásában, hogy azokkal kössék meg a bírók kezét. Ennyit a „hatalmi ágak szigorú szétválasztásáról”. Én viszont maradok annál, hogy a kapitalizmus és a szociális piac gazdaság között határozott különbség van. Ludwig Erhard a tanúm.

Ami Stoibert illeti, neki nem is volt oka új alkotmányon gondolkozni, mert pártja a meglévővel fél évszázadon át abszolút többséggel kényelmesen kormányzott. Ám Stoiber ösztökélte, hogy népszavazással eltöröljék az addigi alkotmányos rend egyik pillérét, a szenátust. De ha Stoiber annak ellenére, hogy Bauer szerint kevesebbet tett, mint Orbán állítólag tesz, kétharmados többsége dacára megbukott, akkor miért volna alkalmatlan fi gyelmeztető Orbán számára? Azt hittem, hogy a magyar polgárok többre értékelik a figyelmeztetést, mint a kárörömöt.

A szerző újságíró (Frankfurter Algemeine Zeitung)