Orbán-kormány: Magányosan Európa peremén
Mígnem az autoriter jobboldali parlamentáris államcsíny híre után annak eszméje és törvényekbe iktatott betűje is átjutott a határokon. Európa felvont szemöldökkel ráébredt, hogy a „magyar forradalom” szellemi atyja és tántoríthatatlan végrehajtója ül az Európai Unió soros elnökének székében. A periféria hirtelen beköltözött a központba. Sáros lábnyomok tűntek fel a suttogáshoz szokott tükörtermek parkettáin. A parlamenti demokráciák kezdték kényelmetlenül érezni magukat, amikor felneszeltek: kissé avítt, de kiszámítható otthonukat bízzák rá éppen egy hajlíthatatlan, másokat főként kioktatni szerető bérlőre.
Ez akkor lett egészen világos, amikor Orbán Viktor Strasbourgban, az Európai Parlament ülésén valójában nem Daniel Cohn-Bendittel, a zöldek mindezt élesen kimondó frakcióvezetőjével, hanem „Vörös Danny”-vel, az 1968-as diákvezérrel kiabált. 1968 az orbáni értékrendben retrográd ellenforradalom volt, Cohn-Bendit pedig annak markáns vezéregyénisége. Európa ma döntő mértékben ’68-as módon éli a magánéletét, neveli a gyerekeit, így tekintenek a férfiak a nőkre, a nők a férfiakra, zenéje, örömei nagyrészt ’68-asok, ragaszkodása a szabadsághoz, undora az erőszaktól ugyancsak. Ezzel szembemenni csak idő előtti öregkori elbutulásban lehet. Az EP pedig politikai örököse a háború utáni Európa szellemiségének, amely egyszerre gyökerezik a néppárti konzervativizmusban, a zöld, a baloldali és a liberális gondolat vitázó egységében. Ez maga a tőke működésének keretet adó európai parlamenti demokrácia alapja. Amikor Strasbourgban a magyar belpolitikát kemény bírálat érte, nem a nemzetet alázták meg. „Csupán” azt az autoriter politikai filozófiát minősítették elfogadhatatlannak, amelyet az uniós tag egyenjogúságának okán, megkoronázva a soros elnökséggel Orbán Viktor óhajtott volna lenyomni az unió torkán. Ha Cohn-Bendit és a többi tiltakozó hallgat, ez megtörtént volna. A tiltakozás közvetlen kiváltó oka, a médiatörvény, csak az utolsó csepp volt a pohárban. Előtte nyolc hónapig töltögették azt a poharat.
A magyar kormányfő most nyilván csalódott és sértődött. Hiszen semmilyen vezetőnek fel nem róható személyes ambícióval készülhetett a soros elnökségre. Fél év alatt európai formátumú politikusként mutatkozhatott volna meg, aki kellő elszántsággal és erővel tudja megszólaltatni a közösség perifériáján létező országok hangját. Súlyt adhatott volna azoknak a tagállamoknak, amelyek történelmükből, gazdasági súlyukból adódóan a hivatalosan el nem ismert, de valójában létező uniós „belső kör” peremére szorultak. Kivételes pillanat volt ez, amikor egybeesik egy vezető pozícióban lévő ember egyéni becsvágya és országának érdeke. Nagyon kellett volna, hogy Európa ismét más szemmel nézzen Magyarországra. Hogy az visszanyerjen valamit önbizalmából, önbecsüléséből, büszkeségéből, a határnyitás nimbuszából, hogy bizonyíthassa, érett annyira, hogy sikeresen tudja irányítani a válság sújtotta földrész párbeszédét.
A kormányfő azonban nagyon elmérte azt a közeget, amelyben mozogni kénytelen, s amelynek példát akart mutatni államszervezésből. Amúgy is tekintélyelvű egyéniségét és etatista világnézetét erősítette a 2008-as világválság által újraélesztett keynesi kapitalizmusfelfogás. Az Európának szánt példa egy nagyon erős állam volna, amely minden ízében szabályozná, megzabolázná a kapitalizmust. Nézeteit erősítette a tényleges igény, hogy a baloldaltól örökölt slendrián országban rendet kellene valahogy tenni. Most éppen az autoriter jobboldal rendjét.
Orbán Viktor egyéniségét épp ilyen konfliktusokra teremtették. Az állandó mozgás, a küzdelem az éltető eleme, tévedhetetlen hadvezérként tudja a legjobb teljesítményt nyújtani – de, szemben a legnagyobbakkal, szinte képtelen a kompromisszumra. Lekaszabolja utolsó ellenségnek tekintett ellenfelét is, nem figyel a szóra, hogy így nem lesz kivel megegyeznie, mert eszébe sem jut megegyezni. Ez a habitus átmenetileg sikeres lehet a hazai mezsgyéken, de éles elutasításra talál, amint feltűnik a határokon túl. Itthon még vég nélkül mantrázhatja a kétharmad mindent igazoló akaratát – Európa nem fogadja, és nem is fogadhatja ezt el többnek egyszerű választási ténynél. Nem teheti, nem is teszi, mert az a történelmi tapasztalata, és arra rendezkedett be, hogy a többségnek nincs automatikusan igaza, csak azért, mert törvényesen megválasztották. Kétségekkel tekint mindenféle elsöprő többségre, főként ha az nem biztosítja, hanem megnyirbálja a politikai kisebbség jogait. Ha felborítja a parlamentáris berendezkedés egyensúlyát, ha korlátozza az egyéni szabadságjogokat. Ha a parlamenti többség diktatúráját látja formálódni, mint az a Fidesz kormányzásának nyolc hónapjában nálunk történt. Európa nem vevő az orbáni államrezonmintára, mert volt hasonlóval dolga, s megégette magát vele. Inkább marad lassú, bürokratikus, de a demokrácia minden részletére figyelő gépezet, amely bár csikorog, legalább nagy traumák nélkül, öntisztítóan működik.
A magyar kormányfő nyolc hónap alatt Európa sarkába navigálta magát, és ami a jövő tragikuma, könnyen az országot is. Majd mindenkivel összeveszett (a legfájdalmasabban Berlinnel), majd mindenkit magára haragított, és most ott ácsorog egyedül, s magában sopánkodhat, miért nem érti meg őt senki. Pedig csak annyi történt, hogy bezárkózó, autoriter berendezkedési kísérlete túllépte az európai normák elviselhetőségi határát, miközben a túléléshez is alig maradt anyagi forrása. Nincs ugyanis pénz a „forradalomhoz”. Pökhendin elcsapta az IMF-et, hátrébb lépve az uniós keretektől. Gyakorlata nem tetszik az állam túlzott térnyerésétől már-már betegesen irtózó Egyesült Államoknak. Nem tetszik a semmit nem felejtő Oroszországnak. Hiába a „nyugati hajó, keleti szél” mézesmadzag, Putyin miniszterelnök röviden tudatta: Oroszország az erős unióban érdekelt, s szeme előtt érthetően nem Záhony, hanem a nyugat-európai energiaüzlet lebeghetett. Innen nézve Moszkvának elemi érdeke, hogy az unió perifériáján – a hajdani szovjet érdekszférában – ne pátyolgasson semmilyen, az uniónak ellenszenves próbálkozást, mert esetleg sanda nyugati találgatásokra adhatna okot. Kínának morzsa vagyunk, de Sanghajban azért a világkiállítás magyar pavilonjának ügye után is kaptunk néhány udvarias kormányfői percet. Tárgyalni viszont Pekingbe kellene menni, s az most Sanghajtól nagyon távolinak tűnik. Peking amúgy Európában nem a magyar, hanem a spanyol és a portugál állampapírok felvásárlásával van elfoglalva, mert érdeke az erős, egységes unió. A kormányfő legutóbb
Kairóig jutott. Nem vagyunk a „civilizációk háborúja” elméletének a hívei – biztatta a befektetőket. Bizonytalan világ, bizonytalan tőke: néhány nap múlva Egyiptom megfertőződött a „tunéziai lázzal”.
Orbán csalódott-sértetten a legfurcsább helyzetben találta magát. Európa egyik legfontosabb székében ülhet fél évig, de ennél magányosabb már aligha lehet. Csábíthatja korábbi gondolata, hogy az unión kívül is van élet, támogatást alighanem ehhez is kaphatna a kétharmadtól, de talán van benne annyi racionalitás, hogy belássa: ahhoz az élethez egyetlen feltétel sem adott. Nincs mit tenni, így vagy úgy, de maradt a belesimulás a kiengesztelt demokratikus Európába.
Mindezért tragikomikus, ahogyan a kormánypárti politika és sajtó az ügyet kezeli. „Egyre halványuló médiakritikák”, „Eltűnőben az európai aggodalmak” – mondják a címsorok, mintha egy gyerek fütyörészne a sötét erdőben, úgy szuggerálják bele a világba azt, amit látni szeretnének. A túloldalon közben felfűtve lesik a közvélemény-kutatók adatait: mikor olvad már annyira a kormánypárti többség, hogy csettinteni lehessen. Mintha a lényegen ezzel bármi is változna.
Az igazi válaszokhoz türelem kell. Az emancipált tömegdemokrácia lakója a racionalitás és a hit mezsgyéjén él. Sokáig, sokan hisznek „tévedhetetlenül” ugyanabban a hamisságban, esetleg a karizmatikus politikusnak, de „az emberek” nem ostobák. Csupán nehezen választanak eszmét maguknak, mert csak az eszméket hordozó technika gyorsult fel, a gondolatok térhódítása és kritikus tömeggé sűrűsödése lelassult. Túl nagy a befogadó közeg, túl nagy az információhalmaz. A következmény a demokratikus pangás, éppen az, amit a demokratikus világ nem kedvel a saját kebelében, s amit a magyar jobboldal most hatalomépítésre generál és használ. A lényeg, ha jól látjuk, ez. Fölösleges és átlátszó tehát a romokban heverő és impotens magyar ellenzék aknamunkájára vezetni vissza az „uniós patáliát”. Görcsös és kiszszerű bosszú napi érdekből filozófusokat tetemre hívni, amikor tudjuk: hosszú idő kell, amíg a katedrákról a politikusok és főként a tömeg agyáig eljutnak a gondolatok. Igaz, abban biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb odajutnak.
A csendes diplomácia ideje lenne most. Ha nem érti, akinek kell, annál rosszabb lesz nekünk.
