Tévedett, mert kiderült, hogy a „kormányzati oldal” ezekre az albizottságokra egyáltalán nem tart igényt, maga dönt a március 15-én díjazandók személyéről. A döntés cseppet sem lepett meg, mert már tíz éve tudható, hogy az az ember, aki ki akarja élvezni hatalma minden egyes percét, nemhogy a díjazandók listájába, hanem a legszerényebb állami vállalatok legszerényebb testületeinek öszszetételébe is beletúr.

Az azonban megfogott Radnóti, a mindig elegánsan, diplomatikusan fogalmazó professzor novemberi nyilatkozatában, hogy az a bizonyos kormányzati oldal „magukat mellőzőttnek érző” embereket tart díjazásra érdemesnek. Már tudjuk, milyen kategóriáról van szó. Láttuk, hogy mindenfajta ordó nélkül ki mindenki lehet színigazgató Magyarországon. Olyanok, akik a színpadon, filmvásznon kevesebbet teljesítettek, ám biodíszletként szerepeltek a Fidesz rendezvényein. Meg is kapták érte a jutalmukat. Nem állítanám, hogy korábbi kormányzatok idején mindenki érdeme szerint részesült díjakban. Kifogástalan, csakis érdemek szerint működő díjazási rendszer a világon sehol nincs. Angliában például kötelező módon lovaggá ütnek minden olyan nagykövetet, aki sikeresen megszervezi a királynő vizitjét valamely országban. Akadt, aki pocsék nagykövet volt, viszont e hagyomány folytán „Sir” lett. Tudok továbbá arról, hogy politikai lobbik befolyására és sugalmazására ilyenolyan kitüntetéseket tettek arra egyébként érdemtelen emberek mellére, idehaza persze.

Viszont van egy ellenjavallatom az „eljövendő dolgok ízével” kapcsolatban. Ha Orbánék nap mint nap azzal dicsekednek Európában, hogy olyan szilárd háttere, társadalmi támogatottsága senkinek sincs, mint nekik, akkor legyenek legalább olyan nagyvonalúak, mint Kádárék voltak. Aki erős, megengedheti magának. A felszabadulás 25. évfordulóján például, amikor a rendszer éremesőt zúdított Magyarország érdemes embereire, a Kossuth-díj első fokozatát három olyan művész kapta, aki se kommunista, se párttag nem volt: a költő Illyés Gyula, a festő Bernáth Aurél és a fi lmrendező Fábri Zoltán. Kitüntették még Bessenyei Ferencet, Kállai Ferencet, Kálmán Györgyöt, Házy Erzsébetet, Jancsó Miklóst, Makk Károlyt és a „nem művész” kategóriában az építész Fintát, a „bábolnai Burgertet”, a rendszerváltozás utáni első akadémiai elnököt, Szentágothai Jánost. Vajon ki érezte magát mellőzöttnek közülük? Kit kellett „nyomnia” Kádárnak vagy a „kultúrpápa” Aczél Györgynek, hogy díjazottak legyenek?

Nem tudom, milyen nevekkel fogunk találkozni március 15-én. Az albizottságok megszűnésével immár nincsenek olyan testületek (ellentében mondjuk Angliával), amelyek megszűrik a javasoltakat. Nálunk nagy eséllyel és nagyon egyszerűen azokból lesznek „lovagok és lordok”, akiket Orbán Viktor akar.