Az Orbán-kormány itthon nekiment a gazdaság alapjaiként szolgáló nemzetközi nagyvállalatoknak, kihívóan viselkedik a nemzetközi politikában, miközben a tömegek semmit nem élveznek az ígért új szabályozókból, és mégis: csak minimálisan csökken a Fidesz népszerűsége. Másként: változatlanul átütő erejű. Az új felmérések 65 százalék körüli támogatottsága például nem jöhetett össze másként, mint hogy azoknak a nagy része, akiket visszakényszerítettek az állami nyugdíjrendszerbe, odament, és ezzel együtt maradt a Fidesz mellett.

Ha nem tekintjük a magyar választópolgárt a politikai-érzelmi elfogultság miatt teljes valóságfogyatkozásba borult lénynek, akkor magyarázatot kell találni erre a jelenségre. Amikor Orbán Viktor előadást tart Európának arról, hogy új korszak következik, többé nem lehet a régi módon élni – ismert definíció a forradalmi helyzetre –, akkor csak az egyik válaszjelenség a libabőr, mely kiütközik a szerénység ilyen bámulatos hiányát érzékelve, a másik viszont az izgalmas borzongás, amely a sejtelemmel jár, hogy valami mégiscsak van benne.

Immár kontinensek és nem országok között rendeződnek át az erőviszonyok, és nem Európa javára. Meglehet, hogy erre csak egy jóval „egységesebb politikai erőtérrel” lehet érvényesen reagálni? Olyannal, amelylyel hazai viszonyok között kísérletezik a miniszterelnök? S hogy Európa liberális és baloldali térfele azért reagál ilyen ingerülten, mert saját – nyilván finomabban, kulturáltabban vázolt – végzetét véli felfedezni a rusztikus módon előadott, de ettől önmagában még nem érvénytelen magyar forradalomban. Meglehet, a magyar választó öntudatlanul is, de érzi és becsüli a miniszterelnöke által kirakott tétet? Ekkora és ilyen tartós támogatás illő, hogy elbizonytalanítson minden elemzőt.

De: lehet-e jó az a tartalom, amelynek ilyen a formája? És megfordítva: nem veszi el éleslátásunkat a szemvakító forradalmároskodás?

Az anyag puszta lehetőség szerint létezik, a forma valóság szerint – szól a gyakorta idézett filozófiai tétel. A mi esetünkben még a tartalom is csak lehetőség szerint való, egyedül a forma hatalmasodik előttünk, abból kell következtetnünk a szubsztancia esetleges érvényességére.

És ennek keresésekor kellene magyarázatot adni rá, miért a rengeteg hamis beszéd és agresszió.

Miért kell azt mondania a miniszterelnöknek Strasbourgban, hogy megvédi hazáját, népét a támadásoktól? Hazát csak ellenséggel szemben védünk. Hol van ilyen? Egy kormányt nem ellenségek, hanem ellenfelek támadnak. Ahogy a haza nem lehet ellenzékben, úgy kormányon sem. A haza mint egy hatalmas elefánt, ellenzék és kormányerők általa alig érzékelhető súlyát hordva vonul át a történelmen. Ha nagy a fészkelődés, fülét lebbenti.

Miért kell azt mondania a kormányfőnek, hogy minden támadás a magyar ellenzék által gerjesztett áskálódás, vagy miért dőlnek hátra nyugodtan azzal az érvvel Fidesz-szerte, hogy pusztán a különadókkal megsértett nemzetközi nagytőke bosszúját szenvedjük?

Hogy kellene elképzelnünk a világot, ahol a mi jó ügyünkkel szemben az egyébként krónikusan gyengélkedőMSZP, a nem létező SZDSZ és a filozófusok, valamint a sajtó maradék, nem kormánypárti része fel tudja lármázni a Financial Timestól a Washington Poston keresztül a Die Zeiten át a Gazetáig a konzervatív-liberális-baloldali értelmiség szinte minden orgánumát, az amerikai külügyeseket, a német vagy a francia kormányt, európai tisztségviselők sorát? Ha van jó ügyünk, hogyan nem áll velük szemben mellénk senki?

Miért nem bíznak a magyar kormányban, amikor ők még csak át sem élték az ígéretet, amely szerint nem aktuális még a határon túliak választójoga, hogy hónapok múltán már tényként lehessen kezelni, hogy megkapják; nem hallották, hogy teljesen önkéntes lesz a magánnyugdíjpénztárból való átlépés, miközben legfeljebb annyiban önkéntes, hogy nem jön értünk rendőr, ha bennfelejtkezünk; nem érte őket utol az állítás, hogy senki nem jár rosszul az új adórendszerrel, amikor de; bár azt talán azért észrevették, hogy a különadó előbb egy rövid átmenetre szólt, majd csendesen elhúzódott; és nem élik meg úgy, mint mi azt, hogy az új médiatörvényeket a sajtószabadság apoteózisaként kellene értékelni, külön megünnepelve, hogy eltelt már 29 nap, és még nem tettek tönkre általa senkit.

Ezzel együtt komolyan kell vennünk a lehetőséget, hogy Orbán Viktor fontos változásokra érzett rá, és méltányolható, ha nem hajlandó e tudással elfogódottan toporogni nagy országok komoly politikusai között sem. De mihez kezdjünk, amikor azt olvassuk, hogy az unió elnökeként azzal fordul politikus társaihoz: az adósságot egyetlen módon lehet legyőzni, ezt úgy hívják, hogy munka.

Európa most leül, és elgondolkozik.

Tegyük mi is: mihez képest a munka? Ezt az intelmet is a különadók kivetésénél alkalmazott logika szülte, amely szerint nem esik baj, hiszen a termelést nem érintik ezek a terhek, hanem csak a kereskedelmet, a pénzügyi szektort, a távközlést, ilyeneket. Hogy ott ne folyna munka? De hiszen akkor az unió GDP-jének átlagosan csak 25 százalékát termeli (állítja elő munkával), a fejlettebb országok még kevesebbet. Ide kellene visszazarándokolni? A posztindusztrializmusból az indusztrializmusba? Pedig van ott valami fontos, ahol a magyar miniszterelnök a megoldást keresi. Tény, hogy Kínába és Indiába kevésbé lehet pénzügyi szolgáltatásokat eljuttatni, mint árut. De biztos, hogy a világban van a hiba, ha mindezt nem a hősi martinászokat idéző szavakkal írja le? És nem is így gondolja el?

Megrendítő volt észlelni az európai parlamenti szócsatákban a ’68-as francia Cohn-Bendit gyilkos lövegét, amely szerint Orbán személyében egy európai Chávez áll előttünk. Mit gondolunk ilyenkor, érezve a megszégyenítő szándékot, s tudva, hogy e hasábokon egy éve közöltünk elemzést Orbán Viktor és Hugo Chávez körei címmel, de azért nem így gondoltuk, mint ahogy a nyakunk közé kaptuk. Szorongató, ahogy összeér az érvek szorítása. Orbán korábban deklarálta megvetését a hanyatlás kezdetének tekintett nyugat-európai ’68 iránt, szemben vele most Cohn-Bendit, aki íme, benne látja a szellem ellen forduló diktátort, s közben itthon indul a támadás az élő ’68, a Sziget ellen. És mit lehet kezdeni azzal a tudással, hogy Cohn-Bendit, a lázadó, Marxtól a zöldekig jutott, és Orbán, a lázadó, a liberalizmustól a... Hová is?

Minden mindennel összefügg, de legfőképpen Orbánnal. Aki az eszközök, a hatalom, tehát a forma köré szervezve politikáját, elveszítheti a fonalat, amelyet meglehet, az elsők között pillantott meg. Nagy lehetőséget szalasztottak el, szokták mondani a kétszeres Gyurcsány-kormányra és az uniós tagság adta pénzre, esélyekre célozva. Nagy lehetőséget szalaszt el – ha így folytatódik, ezt kell majd mondani Orbán Viktorra – saját politikai tehetségéhez és ahhoz a határtalan bizalomhoz képest, amit megszerzett magának. Mert oktalan háborúkra fecsérli. Csak tüzeli őt az ellenállás, amit maga provokál. Most a külföldé. Amely nem érti.

Úgy lehet majd a nyugati véleményekkel, mint barátom orvosai, akik egy százalék túlélési esélyt adtak neki és három hetet, mielőtt elvesztették a leleteit, és új vizsgálatra küldték. Ekkor fogadta el jóakaróinak ajánlatát, pénzét, és elment Amerikába. Egy hét alatt meggyógyították. Megmutatta itthon az orvosainak a zárójelentését, hogy milyen kezelést kapott. Ezek állatok, hangzott a hazai felülvizsgálati szakvélemény, ilyen dózistól egy bivaly megdöglik.