– Sokan mondják azt, hogy a Fidesz nem demokratikus, hanem autoriter rendszer irányába viszi az országot. Legutóbb Kornai János fogalmazott így lapunkban. Nem válaszolhatja-e azt a Fidesz, a kezdeti és a jelenlegi népszerűségére hivatkozva, hogy amit tesz, az bírja a nép többségének támogatását, és mi más lenne a demokrácia, ha nem a többség akaratának végrehajtása?

– Demokráciában a legitim törvényhozó és kormányzati hatalom forrása a többségtől kapott felhatalmazás. Ez azonban csak szükséges, de nem elégséges a hatalmi döntések legitimitásához. Mert mit jelent az, hogy egy döntés legitim? Azt, hogy ha nem értek is egyet vele, köteles vagyok engedelmeskedni neki. Ehhez nem elegendő, hogy a döntéshozót a többség választotta meg. A kisebbségnek rendelkeznie kell a lehetőséggel, hogy szabadon bírálja a többségi felhatalmazással hozott döntéseket. Rendelkeznie kell a lehetőséggel, hogy idővel többségi támogatást szerez, és szabad, tisztességes választásokon leváltja a kormányt. A hatalommal támadt jogvitáiban független és pártatlan bíróságnak kell döntenie. A hatalmi döntéseknek nem szabad beavatkozniuk az élet olyan részleteibe, amelyekben az államnak nincs keresnivalója. A többség felhatalmazása sem legitimálja az olyan törvényt, mely korlátozza a kisebbséget népszerűtlen véleményének kifejtésében, a kormány kritikájában. Vagy amely a választási szabályokat a kormányzó párt érdekeihez igazítja. Vagy csorbítja a független hatalmi ágak hatásköreit, rombolja függetlenségük biztosítékait. Vagy előírja az embereknek, hogyan vezessék személyes életüket: például favorizálja a házasságon alapuló családot az élettársi kapcsolaton alapuló családdal szemben, ahogy a Fidesz alkotmánykoncepciója javasolja. És persze nem legitimálja a többségi felhatalmazás a megfélemlítési gyakorlatokat sem, kezdve azon, hogy bármely köztisztviselőt indoklás nélkül el lehet bocsátani, egészen odáig, hogy ügyészségi eljárással zaklatják, perrel fenyegetik a kormány számára kényelmetlen embereket, amire a filozófusok elleni hajsza a legfrissebb példa.

– Ezek alapján ön egyetért Kornai Jánosnak azzal a megállapításával, hogy a jelenlegi berendezkedés már nem demokrácia, hanem egyfajta autokrácia?

– Én úgy tenném fel a kérdést, hogy tartósan berendezkedhet-e Magyarországon valamiféle tekintélyuralmi rendszer. Válaszom az, hogy ez csak akkor volna lehetséges, ha tekintélyuralmi politikával meg lehetne oldani az ország előtt tornyosuló feladatokat. Szerintem nem lehet. Vezető közgazdászok, köztük kormányközeliek is, arra figyelmeztetnek, hogy a jogbiztonság megrendülése elbizonytalanítja a külföldi befektetőket és hitelezőket csakúgy, mint a hazai vállalkozókat. Az ebből származó veszteség többe kerülhet a kormánynak, mint amit a válságadók kivetésével vagy a nyugdíjpénztárak einstandolásával besöpör. Az is jól érzékelhető, hogy véget ért a Fidesz-kormányzás első szakasza, amikor a demokrácia hívei dermedten figyelték a jogállami intézmények elleni, szédületes tempójú rohamot. A demokratikus közvélemény kezd magához térni a Fidesz kétharmados győzelme és a baloldal csődje okozta bénultságból. Kiment az utcára egy új nemzedék, amely a transzparensükre azt írta: mi vagyunk az első generáció, mely szabadságban született, nem akarunk az utolsó lenni.

– A felmérések szerint a Fidesz támogatottsága mégsem csökken.

– Ez igaz. De tágul a rés a párt támogatottsága és a kormány lépéseinek fogadtatása között. A bankokra, külföldi tulajdonú távközlési és energiaszolgáltató cégekre, üzletláncokra kivetett különadó még népszerű volt, miként a magas közalkalmazotti jövedelmeket sújtó büntetőadó is. A többség kezdetben az alkotmányozás tervével is egyetértett. Az AB megbüntetése, a magánnyugdíjkasszák kifosztása, a médiatörvény mögött azonban már nincs többségi támogatás. A kettős állampolgárságról szóló törvényt a többség még elfogadta, a választójog kiterjesztésétől azonban már idegenkedik. Időközben elolvadt az alkotmányozás mögötti többség is.

– Ami valószínűleg nem lesz akadálya az új alkotmány elfogadásának.

– Nem, de az alkotmány sorsátmégis befolyásolhatja. A készülő alaptörvény nem egyesít, hanem megoszt. Akinek a számára a köztársaság a „keresztény Magyarországgal” azonos, aki azt szeretné, hogy az abortusz szabadságát az alkotmányban korlátozzák, akit a hatalmi fékek és ellensúlyok lebontása nem zavar, azonosulhat vele. Aki azonban pluralista és toleráns köztársaságban kíván élni, ahol a mindenkori többség hatalma is korlátozott, ahol az AB védi az emberi és állampolgári jogokat, ahol az ügyészség nem használható a kormány ellenfeleinek üldözésére, az el fogja utasítani. S ha a közvélemény már létrehozása pillanatában sem áll egységesen mögötte, akkor kezdettől fogva Orbán Viktor alkotmánya lesz, nem a magyar törvények alatt élő magyar állampolgároké.

– Mennyire kötelezik ezek az egyoldalú döntések a politikai élet többi szereplőjét, amennyiben egyszer ők kerülnek kormányra? Mit kezdjenek azzal a dilemmával, hogy esetleg olyan alkotmányt örökölnek, amellyel nem azonosulnak, másrészt ha demokraták, akkor mégis tudomásul kell venniük az új, akár megváltoztathatatlan szabályokat?

– Az alkotmány koncepciója szerint minden módosítást két egymást követő Országgyűlésnek kell majd elfogadnia, mindkét alkalommal kétharmados többséggel. Magára az alkotmányozásra azonban egyszeri szavazással kerítenek sort. Vagyis a hivatalban lévő Országgyűlés olyan szabállyal kötné meg a későbbi országgyűlések kezét, melynek hatálya alól saját magát kivonja. Ez megkérdőjelezi az alkotmányozás őszinteségét, de azon túl az eljárási alkotmánysértés gyanúját is fölveti. Az alkotmány az egyedüli törvény, mely magában foglalja módosításának szabályát. Létrehozása csak akkor érvényes aktus, ha eleget tesz a benne foglalt eljárási szabálynak. Úgyhogy, véleményem szerint, egy jövőbeni új többség találhat majd jogi utat az Orbán-alkotmány felülírására. Ám akkor is szembe kell néznie egy nem jogi, hanem politikai természetű problémával. Mert ha a teljes jobboldal felsorakozik a bukott alkotmány mögé, akkor előbbutóbb a következő alkotmány is elbukik, mert az meg a baloldalé lesz, és tovább folytatódik a köztársaság válsága. Tartós konszolidáció csak attól remélhető, ha az Orbán után következő alkotmány a jobb- és a baloldal közös műveként születik meg. Ehhez pedig a köztük húzódó választóvonalon átívelő konszenzusnak kell kialakulnia.

– Hogyan jön létre ez a konszenzus? Ez azt feltételezi, hogy a jobboldal, esetleg a Fidesz kettéválik. Ami ha meg is történik, nehezen elképzelhető, hogy a szocialistákkal olajfaszerű koalíciót alkossanak.

– Nem tudom, hogy ez a kérdés időben mennyire távoli, de annyi biztos: nagyon sok, előre ki nem számítható lépés választ el attól, hogy ma vitát lehessen indítani róla. A kezdet kezdetén vagyunk. Érdemes azonban felfigyelni rá, hogy vannak jobboldali írástudók, akik szót emeltek az AB hatásköreinek megnyirbálása ellen, bírálták a médiatörvényt, kifogásolták a magánnyugdíjpénztárak lerohanását. Ez is fontos jellemzője a politikai helyzet változásának, méghozzá nemcsak a Fidesz-kormányzás első szakaszához, hanem a megelőző évtized egészéhez képest is. Orbán régóta halad a tekintélyuralmi politizálás felé, de a jobboldalon alig akadt, aki nyilvánosan bírálta volna; ha mégis megtette valaki, megfagyott körülötte a levegő, és rövidesen a másik oldalon találta magát. Most nem így van. Senkinek nem jut eszébe kétségbe vonni a megszólalók jobboldali kötődését. Ami arra vall, hogy a saját környezetükben értő és egyetértő közönségük van. Első lépésben oda kellene eljutni, hogy akik szívükön viselik az alkotmányos demokrácia sorsát, belássák, hogy a jogállam elfogadása vagy elutasítása ma alapvetőbb törésvonal, mint az, amely a jobb- és a baloldalt választja el egymástól. Ez is nehéz feladat lesz, mert a két oldal közti idegenkedés gyökerei nagyon mélyre nyúlnak a történelemben, és az elmúlt húsz évben is temérdek sérelem halmozódott föl, sok rossz sztereotípia rögzült.

– A médiatörvényt bal- és jobboldali demokraták máris közösen utasítják el – külföldön.

– A médiatörvény hetek óta nem kerül le a nagy európai lapok címoldaláról; az EU számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan. Igaz, a néppárti frakció Orbán mellé állt, de óvakodott attól, hogy a törvény támadott paragrafusait védelmébe vegye. A sajtó pedig jobbvagy baloldali vonzalmaktól függetlenül éles kritikával illette a magyar kormányt: a jobboldali Die Welt ugyanúgy, mint a liberális Süddeutsche Zeitung, az Economist ugyanúgy, mint a Guardian, a Le Figaro ugyanúgy, mint a Libération. Kétségtelen, tőlünk nyugatra is van ország, ahol kifogásolható a média helyzete. A magyar törvény azonban megmutatta, hogy van egy határ, melyen az unióban nem lehet közbotrányokozás nélkül túlmenni. Brüsszel tudvalévőleg nehezen viseli a konfrontációt, ahhoz túl sok érdeket kell egyszerre összehangolnia. Most ráadásul válságot kezel, és épp a magyar kormány elnöksége alatt. Ezért az Európai Bizottság kínosan ügyel rá, hogy csak az uniós irányelvekbe ütköző rendelkezéseket támadja, az alapjogokat sértő rendelkezéseket nem vizsgálja. A levelében megfogalmazott elvárásoknak Orbán látványos presztízsveszteség nélkül eleget tehet, ha akar. Ám ez nem jelenti azt, hogy az ügy lezárult. A törvény összeegyeztethetetlen marad az EU közös identitását alkotó elvekkel, és a körülötte zajló vita nem kerül le a napirendről. A magyar belpolitika részletei a távoli megfigyelő számára nehezen követhetők, a médiatörvényt azonban könnyű megérteni. Ez világítja meg Európa számára, hogy Magyarország jelenlegi vezetői tekintélyuralmi berendezkedés felé tartanak. Ezért a törvény tüske lesz az unió testében, mely – ha nem húzzák ki –egyre csak gennyedni fog.

– Ön szerint rászánja magát a Fidesz a törvény visszavonására?

– Lássuk először, mi szól az igenlő válasz mellett. A Fidesz nagyon súlyos politikai kockázatok elébe néz. A gazdaság tartós konszolidálását nem lehet nagy cégekre kivetett különadókkal, nyugdíjalapok lenyúlásával elérni. Vagy rászánja magát a kormány, hogy sokaknak azonnali fájdalmat okozó reformokat vezessen be, ami nélkül a fenntartható növekedés feltételei nem teremthetők meg, vagy előbb-utóbb nagy baj lesz, és az kényszerít ki fájdalmas intézkedéseket. A Wall Street Journal-beli interjú azt mutatja, hogy Orbán reformokra ma sem, megszorításokra azonban már hajlik. Azt reméli azonban, hogy a számára fontos aktív középrétegeket megkímélheti, és a terheket az elesettekre és az idősekre összpontosíthatja. Csakhogy az elesettektől és a nyugdíjasoktól sokat elvenni már nem lehet. Ezért itt nem állhat meg a folyamat; el fogja érni a középrétegeket is. Az érdekeket sértő intézkedések pedig mindig népszerűtlenek. Ám a Fidesznek nem csak ezzel kell számolnia. Tíz éven át azt hirdette, hogy sem megszorításokra, sem reformokra nincs semmi szükség, ezek afféle komcsi trükkök a nép kifosztására. Ha most ott folytatja, ahol az általa könyörtelenül támadott előd abbahagyta, a tőle jobbra álló ellenzéke könnyen ellene fordíthatja a saját retorikáját. Jó oka volna tehát keresni a kiutat az elszigeteltségből. És most válaszolok a kérdésére: nem fogja keresni. Nem vonja vissza a törvényt.

– Ez a gondolatmenet emlékeztet arra, amit a választások előtti cikkében írt. Akkor leszögezte, hogy a kétharmad nem jó, de hozzátette: amennyiben a Fidesz felismeri a saját érdekét, akkor nem él vissza az erejével, hanem gesztust gyakorol a demokratikus ellenzéki pártok felé. Most viszont azt mondja: Orbán nem fogja keresni a kiutat. Miért?

– A választások idején azt gondoltam, hogy a kockázatok felmérése középre húzhatja a Fideszt. Ehhez azonban körültekintő, megfontolt politizálásra lett volna szükség. Orbán ehelyett a választás utáni „kegyelmi állapotot” kihasználva hihetetlen gyorsasággal lerohanta a jogállam intézményeit. Már átlépte a Rubicont, számára nincs visszaút. Láttuk, hogyan viselkedett Strasbourgban: nem a háborgó euró pai közvéleményt igyekezett lecsillapítani, kizárólag saját hazai híveihez beszélt. Még csak nem is a magyar társadalom egészéhez: csakis azokhoz, akiket nemzeti önérzetükben sért, hogy az unió a magyar kormányt bírálja. Az ő köreikben kétségkívül megszilárdította a pozícióját, ahogy a valutaalap elleni kardcsörtetése is népszerű volt. Az unión belül azonban csak még elszigeteltebbé vált. Ez visszahat a magyar gazdaság kilátásaira, tovább gyengíti a kormányba vetett befektetői bizalmat. És visszahat a magyar belpolitikára is, mert a magyar állampolgárok többsége nem szeretne páriává válni Európában. A csak most formálódó demokratikus ellenzéknek van miben bíznia, és lesz mire építenie a stratégiáját.

„Az AB megbüntetése, a magánnyugdíjkasszák kifosztása, a médiatörvény mögött már nincs többségi támogatás”