Ha emlékeim nem csalnak, anno, Horn Gyuláék lavinaszerű győzelme után az alakuló MSZP-SZDSZ-kormány ellenzéknek tett gesztusai sem hatották meg túlságosan, sőt ezzel kapcsolatban kijelentette: tőle, ha a parlamentben egyszer kétharmada lesz, hiába várnak hasonló nagyvonalúságot. Ez stimmel.

Számára azért vált most fontossá a T. Ház, mert a demokrácia alappilléreként hivatkozhat rá, úgy használhatja, mint engedelmes eszközt. Nyugodt szívvel delegálhat oda döntéseket, illusztrálva, hogy mesebeszéd a hatalomkoncentráció, sőt képviselői annyira önállóak, hogy jelentős törvénytervezetekkel, alkotmánymódosításokkal lepik meg kormányát, adott esetben vitákat is generálva, amiben persze végül neki kell igazságot tennie, hogy ennek alapján hozzon majd önálló döntést a frakció, amelynek aztán alávetheti magát az Orbán-kormány.

Húsz év után ez az első olyan rezsim, amelynek tevékenységét alig-alig befolyásolja koalíciós kényszer, parlamenti ellenzék, s egyelőre az érdekvédelmi szervezetek, kamarák, gazdasági erőcsoportok, civil tömörülések sincsenek alkupozícióban. A nemzeti együttműködés gépezete mély, szerteágazó konzultációk nélkül is működik, a tiltakozások elszórtak, leszerelhetők, a kormány stílusát és módszereit, valamint a miniszterelnököt kikezdő médiakritika – bár Orbán szerint förtelmes hangnemű és erejű – nem éri el az ingerküszöbét s a jövőben – nem csupán a médiatörvénynek, legalább annyira a különböző rádiós, tévés kinevezéseknek köszönhetően – még kevésbé fogja.

Ezt az egyre hepehupásabb játékteret egy ideig akár fű nélkül, salakon is be lehet játszani, mert a „nagy botlások és hasra esések” nem a jogállam megsértése miatt várhatók. A legátlátszóbb cselek is bejönnek, mint például a közmédiumok vezetőinek kétlépcsős megválasztása a hírgyártás kolhozosításával párhuzamosan, ami – ha úgy tetszik – praktikusabb, mint az egész médiatörvény. Az uniós kifogások, a külföldi sajtóvisszhangok komoly megpróbáltatást jelenthetnek egy olyan államférfiúi szerepre törő politikusnak mint Orbán, de megváltoztatni nem fogják az általa épített hatalmi struktúrát, eszmerendszert, sőt még a viselkedését sem. Meghallgatásán is keveredett a megértő, sármos, önkritikus hang a sértett, már-már goromba modorral, ami sokaknak sérthette a fülét, ízlését – idehaza viszont a többség karakánnak értékelte. Kiiratkozni a nemzetközi politikából pedig nem oly egyszerű, bár reakcióiból azért származhatnak károk. Orbán a saját logikája mentén halad és esze ágában sincs azt feladni – most is, ahogy mindig, az erőben hisz.

Akkor mi jár kockázattal? Leginkább a kormányfő és néhány közeli emberének víziója. Az még hagyján, hogy Kína foglalkoztatottsági szintjét, az uniós élmezőny fejlettségét alig néhány évtizednyire érzik az országétól. Ha viszont az e távlatokhoz képest piszlicsáré néhány idei, esetleg jövő évi célszám elérhetetlen álommá válik, a panelekből felhúzott palota nagy robajjal összeomlik, maga alá temetve akár a mindmáig tartó rokonszenvet is. De ha a valóság (akár megszorításoknak, akár eufemisztikusan újrarendezésnek nevezik majd a februárban közzéteendő dekrétumot) e látomást hitelesíti, nincs az a multikkal megspékelt államszocializmus, amelyet meg ne valósíthatna. Tehát nagyjából ott tartunk, mint tavaly tavasszal. Idehaza mindenki vár. Vagy kivár.