A szerző, Paul Jandl rámutat: a kétharmados többséggel bíró kormány húsba vágó politikai intézkedéseit követő hazai reakciók épp olyan bénultak, amilyen nagymiattuk az izgatottság. Példaként említi, hogy az „Egymillió ember a magyar sajtószabadságért” nevű Facebook-profilra mindössze 71 316-an iratkoztak föl, és a sajtószabadság jegyében szervezett Kossuth téri tüntetésnek alig tízezer résztvevője volt.

„Nem csoda – folytatódik az írás –, hiszen a »magyar lét minőségét« magyarázók egyike nem más, mint maga Orbán Viktor kormányfő. Szerinte a Duna menti térségben való hagyományos létezés abban áll, hogy »sajátos, csak ránk jellemző látásmóddal rendelkezünk, amelylyel megértjük, érzékeljük és kifejezzük a környező világot«. Így néz hát ki, mi vagyunk az új mi. Radikálisan teremt tényeket ott, ahol eddig csupán diskurzus folyt.”

Ennek első áldozata a média – állapítja meg a Die Welt cikkírója –, de a művészetről sem feledkeznek meg. Politikailag ez nagyon is konzekvens. „Ha a jobboldali-populista kormánykoalíció népnemzeti érveket használ, akkor már csak államérdekből sincs helyük ettől eltérő véleményeknek. Aki szembehelyezkedik az alkotmányozó többséggel kormányzó Fideszszel és Orbán Viktorral, az bizonyára Magyarország ellensége. Így aztán az ismert másként gondolkodók hamar publicisztikai írások célkeresztjébe kerülnek. Schiff András zongoraművész a The Washington Postban éles szavakkal bírálta hazája politikai kulturálatlanságát, mire nyomban hadjárat indult ellene. Ennek csapásiránya: nincs szükség olyan művészekre és értelmiségiekre, akik külföldön híresek.”

„Ha pedig ráadásul a haza ellen emelik fel a szavukat, akkor a fészekbe piszkításra vonatkozó szigorított paragrafus lép életbe. Konrád György írót, Heller Ágnes filozófust, Fischer Ádám karmestert, Alföldi Róbert színházigazgatót már elérte a politika és a honszerető médiumok haragja, például a Magyar Hírlapé: gyanúsítgatások és személyes támadások érik a nemszeretem művészeket” – írta Jandl.

Ezután emlékeztet a Schiff-cikket követően a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikára, amelyben Bayer Zsolt „alig leplezett antiszemita kódolással” keltett hangulatot „a Kohnok” ellen, élesen bírálva Nick Cohent, a The Guardian újságíróját éppúgy, mint Daniel Cohn-Bendit EP-képviselőt. A szöveg abban a mondatban csúcsosodott ki, hogy: „Sajnos nem sikerült mindegyiket nyakig elásni az orgoványi erdőben”. Rövid magyarázat után a Die Welt cikkírója rámutat: „ha nem követik szankciók az olyan cikkeket, mint a közismerten antiszemita hangon érvelő Bayer Zsolt írását, az ellentmond Orbán Viktor állításának, amely szerint a médiában ezután nincs helye a radikalizmusnak”.

„Manapság két arca van Magyarországnak – írja Jandl. – Az ország az EU soros elnöke, egyúttal pedig lecsúszni készül a legdurvább provincializmusba. Ezt leginkább a kultúra érzi meg, mind az intézmények, mind pedig a személyiségek. Ha Alföldi Róbertet, a Nemzeti Színház eddigi igazgatóját a közeljövőben leváltják, az csupán a csúcsát képezi a neonáci csőcselék kurjongatása által kísért kampánynak. Felvonulásain a jobboldal azt skandálja, hogy Alföldi »zsidó, köcsög és hazaáruló«.”

„Az elmúlt évek nemzetközi orientációja után az általa vezetett Nemzeti Színház legyen ismét nemzeti. Az igazgató bűne az volt, hogy az épületet bérbe adta a román nagykövetség egy rendezvényéhez. Ez a hazaárulás egyértelmű esete. Magyarország népnemzeti erőfeszítései nagyokat és kicsiket egyaránt sújtanak. Fischer Ádám már tavaly bedobta a törülközőt. Az off-scene színházaktól megvonták az anyagi támogatást...”

„Az állami rádió- és tv-adókon belül már tavaly nyáron Fidesz-hívekkel váltották fel a régi kádereket. Számos kulturális intézményt – a Collegium Budapesttől a művészmozikon át a Gandhi Alapítvány romaprojektjéig – szigorú takarékossági lépések fenyegetnek. Húsba vágó személyi és anyagi változások előtt áll a budapesti Lukácsarchívum is, legújabb példaként a politikai befolyásolásra. Lukács György, a kommunista irodalomtudós politikai szempontból nem volt egyszerű eset. Éppúgy volt áldozata, mint haszonélvezője politikai rendszereknek. Hogy mivé lesz Magyarország kulturális öröksége a népnemzeti törzsasztalok bevett értelmezése alatt, az sajnos ki fog derülni” – írta cikke végén Paul Jandl.