Egy nagyszerű regényből készült remek darab ez, amely arról szól, hogy a hatalom milyen ügyes és kifinomult bűbájra képes a lelkünkért cserébe. A hatalom megbabonáz, kénye-kedve szerint bánik velünk, és mi hagyjuk, hogy ezt tegye, mert lenyűgöz minket az ereje. Szeretjük a csodát, szeretnénk részesedni belőle, de ínséges időkben beérjük a látszatával is.

Csizmadia Tibor a sikerek ellenére megy a színházból, s a helyére új igazgató kerül – vélhetően a helyi fideszes hatalom embere. Mert ha valaki ma Magyarországon színházigazgató akar lenni, fontosabb dolga nincs, mint ügyesen barátkozni és lobbizni lehetőleg fideszes politikai körökben. Ha ez megvan, akkor a pályázatokhoz szükséges önéletrajz akkurátus megírására már nem szükséges túl sok időt fecsérelni. A döntéshozókat kevésbé érdekli a szakmai előélet, annál inkább a politikai hovatartozás. De ne legyünk igazságtalanok: vélhetően nem csak az egri teátrum igazgatói székének sorsa dől el azon az alapon, hogy ki a „mi emberünk”. Alighanem Pécsett sem az lesz a döntő szempont, hogy a pályázók miféle színházat akarnak csinálni. Ez számított a legkevésbé Szolnokon és Kaposváron is.

Aki az ilyen eljárás ellen fölemeli a szavát, azt kinevetik, vállon veregetik, s azt kérdezik tőle: hol élsz te, kedves barátom? Már beletanulhattál volna a világ működési rendjébe, magadra vess, ha a játékszabályokat nem fogadod el: nem lesz belőled senki.

Koltai Tamás, a tekintélyes színházkritikus és szerkesztő a napokban az Élet és Irodalom hasábjain nyílt levélben kérte számon a színházi szakma nagyjain és feltörekvőin, hogy miért játsszák el a politikai alapokra helyezett kinevezési bohózatot. Miért állnak be a sorba a tehetségesek, az elhivatottak, a rátermettek és az igazak is? Azt a kérdést feszegette, hogy vajon miért fogadjuk el oly könnyen, hogy „ilyen a rendszer”, hogy így kell előzni. Vagy ha a többség el is fogadja, miért nem csapnak az asztalra azon kevesek, akiknek még van szavuk? Mert a tehetségtelen karrieristáknak még csak-csak megbocsát az ember, de mit gondoljon azokról, akik nemcsak a színpadon, de a kulisszák mögött is képesek ember módjára eligazodni, és mégis...

Alighanem Koltai is tudja, hogy felvetéseire nem kap őszinte választ. Miért is érezné magát a helyi politikai akarat szimpla bábjának az a színidirektor, aki tiszta szívéből, s nem utolsósorban a haza iránt érzett elkötelezettségből, őszintén vágyott a helyi politikai akarat szimpla bábjává lenni? Ha a hatalomvágy fölerősíti az egyéni elhivatottságot, akkor bármi megtörténhet – kivéve a Színházat.