Sokak számára a Nyugatnak – kivált Magyarország hagyományos barátjának, Németországnak – a törvénnyel szembeni éles ellenérzése aránytalannak, érthetetlennek tűnik, és a fent említett három megközelítés egyike sem ad elégséges magyarázatot rá. Ennek hiányát pótolja a gyanú, miszerint a heves reakció mögött kemény gazdasági sérelmek lappanganak: a különadókkal sújtott gazdasági érdekkörök az uniós törvények és értékek megsértésének, a demokrácia romba döntésének és az emberi jogok sárba tiprásának vádjával vágnak vissza. Bár az efféle indíttatásokat nem lehet kizárni – miként bizonyítani se –, a kritikák súlyát és hosszabb távú jelentőségét mélyebb tényezők adják. Ha ugyanis a törvényt az Orbán kormány egész eddigi tevékenységének összefüggésében nézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy nem (csak) a törvény betűje, szándéka, vagy az abból kiolvasható politikai irányzat verte ki a biztosítékot Európában, hanem az Orbán-kormány alapvető szellemisége.

Orbán és hívei meggyőződésével ellentétben ugyanis a modern világ nem a valóság kizárólagos birtoklásáról szól, hanem ellenkezőleg, az eltérő nézőpontok legszélesebb körű ütköztetése a modern kultúra és tudomány, a modern társadalmak meghatározó jellegzetessége, hogy aztán a legszélesebb konszenzus alakulhasson ki akörül, ami az ütközés próbáját kiállta, s elbukjon, ami nem. A cáfolás lehetőségének biztosítása a fejlődés, a tudás nélkülözhetetlen velejárója. Minden természettudós tudja és vallja, hogy a cáfolhatóság minden tudományos elmélet alapfeltétele. A cáfolás lehetőségének törvényen kívül helyezése útját állja a valóság felfedezéséhez fűződő minden reménynek és törekvésnek.

Amikor tehát az Orbán-kormány:

– a végszavazás előtti utolsó pillanatban módosító javaslatok halmazát zúdítja az Országgyűlésre;

– a költségvetését nem minden részletében dicsőítő Költségvetési Tanácsot – ahelyett hogy intelmeire érdemben válaszolna

– feloszlatja;

– az alkotmányt számára kedvezőtlenül értelmező Alkotmánybíróság hatáskörét beszűkíti, majd az alkotmányellenesnek ítélt törvényt újra bevezeti;

– bármiféle szakmai vagy társadalmi vita nélkül véget vet a nyugdíjrendszernek;

– egy hatóságra bízza annak eldöntését, mit lehet mondani vagy írni egyszerűen kiírja Magyarországot az európai kultúrából, amelyben valami nem azért van úgy, ha úgy van, mert azt Orbán Viktor mondja, hanem azért, mert kiállta a cáfolatok próbáját.

Persze a cáfolás esetenként felháborító, gusztustalan, visszataszító formát ölt. Damien Hirst alkotásai nem a jó ízlés prototípusai. A gyűlöletbeszéd bántó, sértő, és valószínűleg (de nem biztosan) romboló következményekkel jár. És mint ahogy Oliver Wendell Holmes még a múlt század elején megfogalmazta, aki szándékosan tömeges közriadalmat idéz elő, nem a szólás szabadságával él, hanem bűntettet követ el. De a médiatörvény esetében nem a cáfolás lehetőségének ésszerű, a valóság feltárásának lehetőségét nem romboló feltételeinek megfogalmazásáról, hanem azok politikailag irányított, eseti megszabásáról van szó.

Veszélyes helyzet. Európa nem érti, hogyan kerülhettünk ilyen messzire civilizációjának alaptételeitől, mi pedig kételkedünk Európa aggodalmának, értetlenségének őszinteségében. Ők egyre inkább úgy látják, hogy ismét felülbíráljuk Szent István döntését, ismét Koppány szelleme lett úrrá rajtunk. Mintha az európai kereszténység vallásos és világi értékei helyett a rovásírásban és az árpádsávos lobogókban lelnénk fel identitásunk gyökereit, mintha a párbeszéd, a vita kultúrája helyett a vezér útmutatására vágynánk, mintha európaiságunk csak betanult modor lenne. Mi pedig úgy érezzük, hogy Európa ismét kihasznált, majd félredobott bennünket.

A gond nem újkeletű, nem Orbán Viktorral született. Ahogy Antall József a rendszerváltást követő napokban egy beszélgetésben megfogalmazta: Európában még az ateisták is keresztények, nálunk pedig még a keresztények is pogányok. Orbán bűne nem az, hogy ezt a tragikus helyzetet létrehozta, hanem az, hogy feloldása helyett az abból kinyerhető politikai tőkére építi a saját és az ország jövőjét. Nem fog menni, sohasem ment, mert az a jövőkép, amely a cáfolás lehetőségének korlátozására támaszkodik, csak az erkölcsi és szellemi leépüléshez, a lemaradáshoz és a nyomorhoz vezetne még akkor is, ha Európa eltűrné.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára