Nem is baj, de reméljük, megtörtént vagy meg fog.

Az idézett mondat Felség megszólítással a fáma szerint Talleyrand külügyminisztertől hangzott el, amikor Napóleon kivégeztette az ártatlan Enghien herceget.

Tudomásul kell vennünk, hogy a politikusok olyan társadalmi alrendszerben dolgoznak, ahol a szokványostól és a mindennapitól eltérő normák uralkodnak. Ezt lehet tagadni, elítélni, de azért ez így van. A politikus legfőbb motivációja a demokráciában, hogy újra s újra megválasszák. Ezt akkor éri el, ha képes a lehető legszélesebb rétegek érdekeit képviselni, megfogalmazni, érvényesíteni, és még segíteni is a választóit abban, hogy felismerjék valós érdekeiket.

Minden politikus a lehető legtöbb hatalmat akarja, s ha céljai megvalósításában akadályozzák, akkor ezeket a korlátozó tényezőket igyekszik kiiktatni, az ellenfeleit korlátozó tényezőket pedig erősíteni. Demokráciában így alakulnak ki a korlátozó rendszerek politikai viták során. Az Egyesült Államok történelméből ismert az alapító államok jogaiért harcolók és a federalisták küzdelme, melynek eredményeképp kialakultak a jelenlegi szövetségi rendszer alapjai, s megszülettek a John Marshall legfelsőbb bíró által kezdeményezett döntések, melyekkel létrejött a fékek és egyensúlyok rendszere, s ezzel lehetetlenné vált, hogy bármely hatalmi ág a másik fölé nőjön.

Ez a folyamat nem nélkülözte a drámai elemeket sem. Ma már ritkán idézik fel, hogy Roosevelt elnök 1937-ben milyen eszközöket kívánt bevetni a Legfelsőbb Bírósággal szemben, amikor az alkotmányellenesnek minősítette a New Deal fontos programjait.

A politika állandó harc és dialógus, ami egy demokráciában lehetővé teszi a különböző érdekek egymás mellett élését és öszszehangolását.

A politikát nekünk, a választóknak figyelemmel kell kísérnünk és meg kell értenünk, hogy racionális döntéseket tudjunk hozni. Ebben csak a nyilvánosság, a média segíthet. Amédia kettős szerepet játszik: egyrészt eszköz, amelyet a politikusok ésmás közszereplők igénybe vesznek, hogy üzeneteiket eljuttassák a társadalomhoz, és céljaik érdekében mozgósítsák azt.Másrészt a média szereplője is a közéletnek: a negyedik hatalmi ág. A politikusok és a média egymással vetélkednek is, hiszen ugyanabban a közegben léteznek és ugyanazért harcolnak. Ugyanazokat kívánja a politikus választóként, a média pedig közönségként megnyerni.

A politikus természetesen azt szeretné, ha üzenetei úgy jutnának el a választókhoz, hogy azok segítsék az újraválasztását, míg a média szereplői egymással versengenek azért, hogy a lehető leghitelesebb képet adják az üzenet tartalmáról és annak küldőjéről. Ez pedig a választópolgár elementáris érdeke. Ha a politika a média fölött ellenőrzést szerez, akkor az egyensúly megbomlik, s a választó elveszti az esélyét annak, hogy hiteles tájékoztatást kapjon, s annak birtokában, érdekei szerint választhasson.

Ezért reagál olyan hevesen a kül- és belföldi média az új magyar médiaszabályozásra. Nem tudni, hogy milyen végkifejlete lesz az ügynek, hogy a nemzetközi közösség és az EU véleménye miként alakul, s milyen lépéseket tesz. De bármi történjen is az elkövetkező hónapokban vagy a magyar elnökséget követően, ez a kérdés mindig a politikai dialógus érzékeny pontja marad, ami természetes és jó. Ám zavaró, hogy e kérdésnek a demokráciákban szokásos kezelése helyett hihetetlenül túldimenzionáltan került a nemzetközi figyelem a gyújtópontjába, s ezzel, ahogy a miniszterelnök is megjegyezte, „rossz kezdete volt a magyar uniós elnökségnek”. Rossz, mert Magyarország nagyon rossz hírbe került, gyöngült érdekképviselő ereje, s elvonódik a figyelem a már annyira várt gazdasági programról s a magyar elnökség céljairól.

Bizony: „Miniszterelnök úr, ez hiba volt!”

A szerző közgazdász (USA)