Ungváry Krisztián: A tábornok és a becsület

Nemrégiben hírt adott a sajtó arról, hogy Galli István, a Jány család ügyvédje kezdeményezi Schmitt Pál köztársasági elnöknél védence tiszti becsületének helyreállítását és vezérezredesi rendfokozatának visszaadását.

Jányt ugyan 1993-ban felmentették a vádak alól, de mivel már 1945. július 19-én közigazgatásilag lefokozták és a honvédségből kicsapták, a rehabilitáció ezt nem érintette.

Sejthető, hogy a legtöbben politikai szimpátiáiktól függően fogják megítélni ezt az alapvetően elvi jellegű kérdést is. A „nemzeti érzelmű” olvasók számára mindenki kommunista bérenc lesz, aki Jány tiszti becsületének helyreállítását ellenzi, a liberális vagy baloldali értelmiség pedig ebből (is) az országnak a szélsőjobb irányába történő sodródására következtet.

Nem hiszem, hogy sokan lesznek azok – a köztársasági elnökről ezt végképp nem feltételezem –, akik ítéletalkotás előtt utánanéznek, ki is volt valójában Jány, és jár-e neki poszthumusz további rehabilitáció.

Elöljáróban le kell szögezni, az a népbírósági per, amelyben Jányt 1947-ben golyó általi halálra ítélték, koncepciós célokat szolgált. Jányt alapvetően azért végezték ki, mert „Magyarországnak a háborúba történő belesodródását vezető állásban kifejtett tevékenységével elősegítette” – ezen az alapon viszont minden tábornokot ki kellett volna végezni. A perben Illés Béla, Görgényi Dániel és mások hamis tanúvallomásokat tettek. A sajtóban Jány lett a második világháború bűnbakja, a „sváb” hóhér, aki a Donhoz küldte meghalni a magyarokat. Jányt halálra ítélték, de a bíróság szótöbbséggel kegyelemre méltónak tartotta (bár Jány kegyelmet nem kért). Tildy Zoltán azonban aláírta a halálos ítéletet és Jányt kivégezték.

A per koncepciós jellege azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy Jány minden vádpontban ártatlan lett volna, bár érdekes módon azokat a vádakat, amelyek alapján ellene tényleg súlyos ítéleteket hozhattak volna, a Népbíróság nem vette kellően figyelembe. Bizonyítható lett volna, hogy a tábornok a szovjet lakossággal szembeni kegyetlen bánásmódra (túszok szedésére és kivégzésére) adott parancsot, bár az is igaz, hogy a korabeli hadijog ezt nem tiltotta, és a nürnbergi perekben is csak akkor született a túszokat kivégző katonai vezetők ellen elmarasztaló ítélet, ha a megtorlás aránytalan mértéke is megállapítható volt. A kor politikai légkörében azonban tabutémának számított annak részletezése, hogy a magyar honvédség mit művelt a Szovjetunió területén a civil lakossággal, annak ellenére, hogy a kommunista párt igyekezett minden ellenfelére ráhúzni a „fasiszta” és „népellenes” jelzőt. Az egyszerű katonák kicsapongásairól nem lehetett beszélni, mivel a túl sok embert érintő felelősségre vonás veszélyeztette volna a kommunista párt céljait, amelynek moszkvai utasításra ekkor még egyébként is a „lehető legnemzetibb” politikát kellett folytatnia valós céljai leplezése érdekében.

A Jányt rehabilitáló 1993-as ítélet bizonyos elemeiben iratellenes módon mentette fel a tábornokot. A rehabilitáló ítélet szerint ugyanis nem volt bizonyítható, hogy a 2. hadseregnél „kettős bíráskodás folyt, mely abból állott, hogy partizánokat, munkaszolgálatosokat bírói ítélet nélkül adtak ki kivégzés céljából csendőröknek”. A Legfelsőbb Bíróság semmisnek tekintette Ternovszky János 1947-es tanúvallomását, aki szerint „Egy rövid ideig a kémelhárítók a hadsereg-parancsnoksággal közös fogdát használtak. Ide tömegesen vittek be a kémelhárítókhoz beosztottak orosz polgári foglyokat, akiket rövid úton kivégeztek… Egy ízben 14 foglyot hoztak be a… fogdába, ahonnan az egyik fogoly megszökött. Erre mind a 13 embert… kivitték és kivégezték.” Az LB szerint mindez csak jogi tényállást nélkülöző általánosítás, „amelyből hiányzik a hely, idő és sértett szerinti konkrét elkövetés”. Ternovszky azért nem szolgálhatott részletekkel, mert a szovjet belügyi szervek elrabolták és 15 évre elítélték. Ettől függetlenül az LB utánanézhetett volna annak, hogy csakugyan történtek-e ilyen jellegű kivégzések a 2. magyar hadseregnél. Sajnos nem csak egy ilyen esetre találtak volna bizonyítékokat a népbírósági perekben, illetve túlélők vallomásaiban.

Ennél is súlyosabb, hogy Babos József hadbíró ezredes tanúvallomását sem vették fi gyelembe, aki egy konkrét esetet is felhozott Jány felelősségének bizonyítására. Babost Szombathelyi Ferenc nevezte ki a Honvéd Vezérkar Főnöke különbíróságának vezetőjévé, mivel tartott attól, hogy a hadbírók többsége részrehajló ítéleteket hoz. Babos tisztességéhez nem férhet kétség: Bajcsy-Zsilinszky Endre barátjaként ő volt az a hadbíró, aki több ezer oldalas nyomozati anyagban tárta fel az újvidéki rémtetteket és ő szabott ki a tettesekre már 1944 tavaszán súlyos börtönbüntetéseket is. Jány kapcsán Babos is tett vallomást arról, hogy 1942 nyarán Kurucz János tizedes mindenféle jogalap nélkül munkaszolgálatosokat gyilkolt meg. Egyik áldozata súlyosan sebesülten ugyanis már 1943-ban (!) feljelentette a HVF Különbíróságán. Az esetet személyesen Babos vizsgálta ki, aki a Vezérkar Főnökén keresztül intézkedett a vádlott letartóztatásáról és Budapestre szállításáról. Ám Jány nem volt hajlandó teljesíteni ezt a parancsot, noha Szombathelyi ismételten követelte tőle. Végül négy hónapi iratváltás után Kuruczot kíséret és bilincs nélkül küldte haza – vagyis lehetőséget adott neki a szökésre. Ezzel Jány megvalósította a bűnpártolás tényállását. A sors groteszk fintora, hogy mielőtt Jány perének tárgyalására sor került, Babost is letartóztatták – minden bizonnyal őt is kivégezték volna, ha nem szökik meg.

1947-ben a bíróságnak nem volt politikai lehetősége arra, hogy Jány ellen korrekt eljárást folytasson le. Ma már sokkal többet tudunk azokról az atrocitásokról, amelyeket a magyar hadsereg követett el a Szovjetunióban, többek között a 2. magyar hadsereg mögöttes területén, de még nem eleget. Jellemző, hogy Erdélyi Péter erről szóló dokumentumfilmjét a Duna televízió nem volt hajlandó leadni.

Jány becsületének kérdését tovább árnyalja hírhedt 1943. január 24-i hadparancsa, amelyben épp ő vádolta meg katonáit azzal, hogy elvesztették becsületüket. Ezt a parancsát 1943. március 1-jén visszavonta, de ez nem változtat azon, hogy katonai vezetőként nem állt a helyzet magaslatán. Kétségtelen, felettesei is méltánytalanul viselkedtek vele szemben: bár több alkalommal jelezte, hogy csapatait vissza kellene vonni, ezt nem engedélyezték, lemondási kérelmeit nem fogadták el. Jány 1943 januárjában úgy érezte, mindenki cserben hagyta és emiatt maga is összeomlott. Az első vonalban is kereste a halált. Hadserege maradékainak visszavonása után nyugállományba vonult, a politizálástól elzárkózott és 1945-ben a halálos ítélet lehetőségének tudatában önként jött haza.

Igaz, hogy Jányval 1945 után rendkívül méltánytalanul bántak. Igaz az is, hogy emberi méltóságát az ellene folytatott eljárásban indokolatlanul megtiporták, és a rá kiszabott halálos ítélet is méltánytalan volt. Tiszti becsületének helyreállítása mégsem lenne szerencsés gesztus. Morális és jogi értelemben Jány ugyanis biztosan nem ártatlan.

A szerző történész

Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.